Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László élete és művészete, különös tekintettel az 1900 előtti időszakra - Bakó Zsuzsanna: Kitaszított lelkek útjain bolyongva. Gondolatok Mednyánszky László rendhagyó portréfestészetéről

BAKÓ ZSUZSANNA Kitaszított lelkek útjain bolyongva GONDOLATOK MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ RENDHAGYÓ PORTRÉFESTÉSZETÉRŐL A hagyományos portréfestészet formálissá merevült szemléletéhez szoktatott ember számára különleges élményt kínál - és olykor zavarba ejtő kérdéseket vet fel — Mednyánszky László „arcképcsarnoka". A nyílt tekintetű parasztfiúk, megfáradt öregemberek, számkivetett csavargók, sebesült katonák láttán átrendeződni látszanak a portréfestészet évszázadok során rögzült, sziláidnak és változatlannak tűnő sémái. Legyen szó a modell és a megrendelő viszonyáról, a modellválasztásról, vagy a műfajhatárok kitágulásáról, az egyes műfajok, vagy műfaji alcsoportok közötti „átjárhatóságról", Mednyánszky - amint e témaköröket érintve látni fogjuk -, könnyed eleganciával lép át a konvenciókon, miként tette ezt egész gondolkodásával, életvitelével. A különbség főként akkor szembetűnő, ha egy pillantást vetünk a korszak arcképfestészetére. A műfaj a reneszánsztól kezdve egészen a XIX. század végéig rendkívül népszerű, túlélte a történelmi festészet, majd a tájképfestészet előretörését és több évtizedes hegemóniáját. E tartós népszerűség egyik lehetséges oka minden bizonnyal a festő és a modell közé beékelődő megrendelő, akinek elképzeléseihez a művésznek alkalmazkodnia kell, még akkor is, ha számos esetben a modell és a megrendelő azonos. E financiálisán is szabályozott kapcsolatrendszerben a művész szabadsága eléggé korlátozott. A XIX. század utolsó harmadában tömegével készülő reprezentatív arcképek erdejében - részben a kötelező érvényű külsőségekben is megnyilvánuló tipizálás miatt - meglehetősen nehéz felfedezni magát a művészt, mert a hangsúly az ábrázolt megjelenésén van. Ez a portrétípus mindenek előtt az illető társadalmi pozícióját, rangját volt hivatva „közhírré tenni", azaz egyfajta kinyilatkoztatás volt, fontos közlés a társadalom és az utókor felé, a hagyományos kelléktár - díszes viselet, foglalkozásra utaló attribútumok, elegáns környezet - gondos bemutatásával. Az egyformaság, az üresség csapdájának elkerülésére általában akkor nyílik lehetőség, amikor a művész és modell között valamiféle érzelmi kötelék van, vagy létesül, akár az alkotás folyamán is. E titkos kapcsolat, érzelmi kötődés lényegéről, kialakulásáról, mibenlétéről keveset tudunk, de ha létrejön, más arckép születik. Olyan mű, amely sejtetni engedi az ábrázolt jellemét is, s mint érzékelhető, felfogható lelki tényezőt közvetíti a szemlélő felé. A korszak jelentős arcképfestői közül sokan képesek voltak e rejtett lényeg megfogalmazására, mégis a reprezentatív arckép műfajában - az egész- vagy félalakos álló, vagy ülő képtípusok között - csak néhányat találunk, amely effajta élményt nyújt: ilyenek többek között Munkácsy Mihály Haynald Lajosról vagy Liszt Ferencről, Székely Bertalan Greguss János festőről, és Lötz Károly Lötz Kornéliáról készült - a Magyar Nemzeti Galéria birtokában lévő - arcképei. Jóval nagyobb a mozgástere a művésznek egy műfaji alcsoport, a mellkép és variációi esetében, mivel itt a kifejezés legfőbb eszköze az emberi arc, minden más pusztán csakjelzésértékű, így lehetőség nyflik lelki mélységek, jellembeli vonások megmutatására is. Az arcra koncentráló portré az esetek többségében már jóval kevésbé idealizál, éppen, mert a külsőségek jelentéktelenné válnak. E műfajban már jobban megmutathatja magát a művész, zsenialitásának, ösztönös belső látásának tanújelét adva. Ilyen látásmódot közvetítenek korábban Rembrandt vagy Goya arc- és önarcképei, melyek mélyről fakadó, a tudatalattiból származó belső erőt sugároznak, de ilyen Géricault elmebetegekről készített portrésorozata is, amelynek létrejöttében a művészi kíváncsiság munkált, és legpregnánsabb bizonyítéka annak a sajátos belső intuitív érzéknek, amely révén a művész mélyebb pszichológiai ismeretek nélkül is képes még a beteg személyiség lényegét is kifejezni és közvetíteni. A lényeglátás nem kevésbé zseniális megnyilvánulásaival magyar művészeknél is találkozunk, ilyen a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő, Munkácsy Mihály Paál Lászlóról festett, érzékeny, félprofil arcképe, vagy Székely Bertalan romantikus érzelemgazdagságba ágyazott realista szemléletű Önarcképe. Itt, miként Mednyánszkynál is, az arckép egyfajta „kettős személyiségtükörként működik", mind a modell, mind a festő lelki szubsztanciájának közvetítésére alkalmas. A léleklátó Mednyánszky Lászlónak kimeríthetetlen lehetőséget kínált a portré műfaja. Az ő esetében minden eddigi szabály - legalábbis az arcképfestészetet illetően - fordítva