Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László élete és művészete, különös tekintettel az 1900 előtti időszakra - Szabó Júlia: Mednyánszky László: tájvázlatok, táj és „genre" képek

SZABO JULIA Mednyánszky László: tájvázlatok, táj és „génre" képek 1890-ben A Hét lapjain Justh Zsigmond impresszionista irodalmi stílusban vázolja fel Mednyánszky László alakját, festészetét. Festményeit komor, őszi hangulatoknak, „genre"-oknak tartja, „amelyekből a boldogtalanság költészete beszél, egyúttal az emberi szenvedés religióját hirdetik csakúgy, mint egy Tolsztoj vag) Dosztojevszkij művei. Az elmúlás beszél tájképeiből; a szenvedés genre jaiból."

1 Amikor ezek a sorok íródtak, Mednyánszky László már több mint egy évtizede rajzolt, festett, érett művész volt és gyermekkorától sokat szenvedett ember, aki már élete derekán barátai számára sokat tapasztalt, különös öregemberré vált. Justh Zsigmond regényében, a Fuimusban, Czobor Lipót néven megörökített alakja „valami olyan gondviselés szerepet játszik", vén varázsló, aki úri társaságokból pásztorok éjszakai tanyájához fut „levegőzni", gyalog szeret a legjobban járni, s regénybeli beteg barátjának is képes enyhülést, boldog pillanatokat szerezni.

2 „Nézd... mily különös szép és gyönyörködtető - mondja a festő barátjának a regényben - a rothadó anyag újjászületése, a kiválás processzusa, hogy ád új életet az, ami már maga életre képtelen."

3 Justh pontosan látja Mednyánszky világában élet és halál dialektikus kapcsolatát, s azt a tényt is, hogy a festő fő műfaja a tájkép és a tájba komponált „génre". Utóbbi - hozzátehetjük - minden biedermeier kerekdedségtől eltávolodott realista életkép, amilyent Párizsban már az 1840-es évektől festettek, s amely német, osztrák művészeti központokban is nagy számban jelen volt a hatvanas évek végétől. A „génre" műfajához sorolhatók tágabb értelemben Mednyánszky élethelyzetet, sorsot, rendeltetést kifejező fej- és alaktanulmányai, portréi, megrendítő tulajdonságokkal bíró személyiségnek talált egyszerű emberekről, édesanyjáról, édesapjáról, a szellemi társként tisztelt Justh Zsigmondról magáról. Másrészt maga a tájkép is többféle „génre" lehet, emelkedettség, szenvedés, szenvedély kifejezője, máskor tiszta öröm forrása. Vallásos témával Mednyánszky csak epizódszerűen foglalkozott, világából - kevés ifjúkori rajz, s egy-egy történelmi szempontból is fontos hely megfestésének kivételével

4 - eltűnik a történelem, mitológia; a keresztény vallás csak rekvizítumokban van jelen (például útszéli kereszt), mégsem idegen Mednyánszky egyszerű emberek életét, munkáját, szenvedéseit bemutató festészetétől az evangéliumok egyszerű és köznapi világa. Mednyánszkyt a múlt történelemként nem érdekelte, a kortárs történelmet pedig a köznapok történéseként élte át a paraszti szenvedést, nagyvárosi alvilágot, majd az első világháború hétköznapjait ábrázoló rajzai, festményei sokaságában. Kezdetek, kibontakozás Mednyánszky László pályája kezdetén Thomas Endertől a romantikából a naturalizmus felé utat találó topografikus tájrajzolást, akvarellezést tanulta meg. Thomas Ender akvarelljei fölött - mint ezt a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában őrzött felvidéki sorozata bizonyítja -, még lengedezett valami történeti levegő, amely Mednyánszky gyerekkori másolataiban is jelen volt, olykor szenvedélyesebb formában.

3 Mednyánszky korai rajzainak egy másik csoportja, melyhez szintén szűkebb pátriájának műemlékei, városképei tartoznak, viszont józanabb módon topografikus, egykorú metszet, illetve fénykép előzmények után készült.

6 A gyermek Mednyánszkyt - utólagos feljegyzések alapján is hihetően - nem érdekelték az Ender által Bécsből küldött antik szobrok gipszmásolatai és egyéb „minták", viszont ösztönösen vonzódott a természeti látványhoz. Ezt a vonzódást erősítették később osztrák naturalista mesterek, akikkel Bécs előtt már Szolnokon találkozhatott. Mednyánszky akadémiát látogatott Münchenben és Párizsban, de munkássága egyetlen szakaszában sem fogadta el a festészetben a műfajok akadémiai hierarchiáját. Otto Seitztől Münchenben - mint ez sok festményén kívül feljegyzéseiből is kiderül - a XVII. századi németalföldi festészet hagyományait követő, széles horizontéi, ember, állat, természeti részlet arányainak