Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Király Erzsébet: A „komor szépség" festője. Vázlat Mednyánszky romantikus miszticizmusához

JEGYZETEK 1 Azaz: A szilajság csak elménk vakmerése; az éleiben jámborak vagyunk. A századvégi francia dekadens irodalom két jelentős figurájával, Joris-Karl Huysmans-szal és Barbey d'Aurevilly-vel kapcsolatban idézett bölcsesség; ezzel mentegették őket a blaszfémia, a sátáni szenvedélyek és szakrilégiumok gyanúja alól. Ld. Praz, Mario: Liebe, Tod und Teufel (Die schwarze Romantik). München, 1963. 218. 2 A kéziratok Markója Csilla által összefogott kutatásának történetét, valamint a legújabb Mednyánszky-dokumentum-válogatást ld. az Enigma c. folyóirat No 24/25., 28., 29., 34. számában közölve, tanulmányokkal. 3 A kiválás genezisével és A pénz legendájával együtt „trilógiát" alkot Justh Zsigmond (1863-1894) életmilvében. Csak ez készült el a tizennégy-tizenhat kötetesre tervezett regényciklusból. A Fuimus megjelenését (1895) a fiatal író már nem érte meg. Mint Gosztonyi Ferenc a jelen kötet Kész regény c. tanulmányában rekonstruálta, a művet titokban Malonyay Dezső fejezte be. 4 A Fuimus általam használt kiadása: Justh Zsigmond: Fuimus. (1895). In: Századvég. Vál., a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta: Szálai Anna. Budapest, 1984. Az idézett részek: II.: 332. 5 Uo., 296. 6 A népszerűvé vált csúfnév Mednyánszkytól származik, és már korábban megjelent saját szóhasználatában. A Fuimusridk ez tehát éppoly realisztikus mozzanata, mint a nincstelenséget hirdető koldus külső. Bármily egyértelmű is az idézett mondat alapján a kutya-metafora, mint életfilozófia, mégiscsak bővebb magyarázatra szorul. Nekrológjában Pékár Gyula Diogenészként aposztrofálja Mednyánszkyt, a Justh-regény alapján pedig elég nyilvánvaló, hogy e „festői" figura köré egyik eszmei háttérül az ókori görög filozófia kvnikus áramlatát kell képzelnünk. Kutyának (küón) a hontalanság eszményét hirdető szinopéi Diogenészt hívták az i. e. IV. század közepén. Annak ellenére, hogy rendszert és szervezett iskolát a künikoszok nem hagytak hátra, tanításuk mint személyes példamutatásra épülő gyakorlati etika, fennmaradt egészen a VI. század végéig. Valójában sohasem tűnt el egészen az európai kultúrából. Főleg válságkorszakokban, társadalmi-történelmi krízisek idején merült fel újra és újra, minthogy maga is a hellénizmusból nőtt ki. A künikoszok aktív elszakadásra buzdítottak a külvilágtól, amely célokat, szükségleteket támaszt, élvezetekkel kecsegtet, s ezek révén testi-lelki függésben tartja az embert. Az erény záloga csak az anyagi világgal szembeni közömbösség, illetve az érzelmek leszorítása (apatheia) lehet. így a pénz azért rossz, mert vágyakat ébreszt, a tulajdon pedig, mert magához láncol. De ugyanez áll az emberi viszonylatokra is: a születési hovatartozás, a kaszt, a család, a rang, a jutalmak és a hírnév mind szükségtelen bilincsek. Legjobb az állatoknak, mert nem köti őket semmi, illetve az isteneknek, mert nincsenek szükségleteik. A tökéletes ember a természetben él, de abból is csak a létezéséhez szükséges minimumot veszi el. Mindez a jellegzetes „cinikus" öltözködésben is kifejeződött, amit Hegel így ír le: „egy vastag vadolajfa-dorong, eg)' toprongyos kettős köpeny alsóruha nélkül, amely éjszaka ágyul is szolgált, koldustarisznya a szükséges élelmiszerek számára, meg egy serleg a vízmerítéshez.". (Georg Wilhelm Friedrich, Hegel: Előadások a filozófia történetéről. Ford. Szemére Samu. Budapest, 1959. II.: 106.). Diogenész nemcsak igénytelenségéről volt nevezetes, hanem maró szellemességéről, gúnyos riposztjairól is. A konvenciók éles nyelvű ostorozójaként Szókratész utóda. Ez az irányzat még nem szólított remeteségre, de már hordta magában az aszkétizmus csíráit. Diogenész egy-egy tanítványánál pedig megjelenik majd a vagyon demonstratív megosztása a szegényekkel, a rászorulók gyámolítása, sőt gyógyítása is, ami hatásában a karitatív kereszténységig mutat előre. Másfelől igaz, hogy a lélek zavartalanságát veszélyeztető, állandó emberi kapcsolatok tagadásának elvéből alakult ki a cinikus mindenkinek hátat fordító, emberkerülő értelme is, ami e hagyomány eredendő belső feszültségét jelzi. Mindezzel bizonyára gondolt Mednyánszky környezete, amikor a festőt a fenti antik bölcsekhez hasonlította. (A Szókratész-párhuzamhoz vö. pl. Justh Zsigmond: Hazai Napló. In: Justh Zsigmond naplója és levelei. A leveleket vál. és jegyzetekkel ellátta, a kötet anyagát sajtó alá rend. Kozocsa Sándor. Budapest, 1977. 409.) Egyébként A j'ájó Párizs című prózagyűjteményében Charles Baudelaire is e hagyomány nevében hívja a városi múzsát - az akadémikus múzsa ellenében - hogy segítsen neki megénekelni „a jó kutyákat, a szegény kutyákat, a sáros kutvákat, azokat, akiket mint dögvészeseket és tetveseket, mindenki kerül, csak a szegény ember nem, akinek kísérő társai, és a költő nem, aki testvéri szemmel tekint rájuk." (Charles Baudelaire versa. Ford. Szabó Lőrinc. Budapest, 2000. 323.). Az „öreg" jelzőt Mednyánszky vehette akár Arany János „Háziuraság" című költeményéből is: „Ki tudja, mennyi földet / Betüslött, béfuta / Míg volt urát föllelte / A jó öreg kutya." (Arany János összes költeményei. Budapest, 1967. I.: 111. - kiemelés tőlem.) 7 Justh (4. jegyzetben i. m.) 269. 8 Uo., 334. 9 Uo., 349. 10 Halála évében Justh megvalósította régi álmát, és pusztaszenttornyai kastélyának kertjében színházat építtetett görög stílusban, nyolc dór oszlopra támaszkodó homlokzattal. Parasztjaival itt klasszikusokat, Szophoklészt és Moliére-t játszatott. Vállalkozása egy monográfusa szerint „misztikus-mitologikus vízió" volt, amelyet azonban büszkén tárt a világ elé; az avató ünnepségre néhány párizsi barátját is meghívta. Ld. Diószegi András: Párizs és Szenttornya között. Utószó. In: Justh Zsigmond: A pénz legendája, Gányó Julcsa, Fuimus. Budapest, 1969. 485. 11 A reformtörekvéseknek történelmi előzményei voltak. Az ún. organikus fejlődés problémaköréről van szó, amely a magyar politikai gondolkodásban legalább 1848-ig visszakövethető. Akkor persze még nem a társadalmasított darwinizmus szellemében vitatkoztak róla, mint Justhék, de úgy tűnik, hasonló biologista képzetekkel. Benne összegződik a magyar konzervatív útkeresés, éspedig a gazdasági szabad versenynek teret adó kapitalista viszonyok közepette. A nagytőke, az ipar és a bankok eszerint megbontották a magyar társadalom eredeti organizmusát, s veszélybe sodorták mind a nemesi, mind pedig a paraszti rétegeket, sőt a kisiparosokat is. Ennek keresték az ellensúlyát a patriarchális-tradicionális osztályokban, amelyek önmagukból, valamint a hozzájuk integrálódókból - a felemelkedőkből és a felemelendőkből - majd középosztályt alkothatnak. A bomlást másképpen nem látták megállíthatónak, s rémlátomásként merült fel, hogy végül burzsoáziára és proletariátusra polarizálódik a nemzet. Egy

1 szociális forradalom esetén pedig éppen ez. a közép kerülne veszélybe, vagy sodortatnék el. A patriarchális tradicionalizmus a békés múltra mutatott vissza a jövendő társadalmi kataklizma ellenében. A magyar valóság ebben az ideologikus eszmekörben „erősekre" és „gyengékre" esett szét, hogy a század végére már ténylegesen a létharc nyomasztó terepévé kezdjen válni. A földbirtok maga is kétarcúvá lett, „nemzetivé" vagy „nemzetietlenné", aszerint, hogy megmaradt-e ősi gyökereit óvó, történelmi gazdái tulajdonaként, vagy a gazdasági konjunktúrát követő, „vándorló" tőke kezébe került. Ld. minderről Szabó Mikós számos tanulmányát, különösen: Uj vonások a századforduló magyar konzervatív politikai gondolkodásában. In: Szabó Miklós: Politikai kuliéira Magyarországon 1896-1986. Válogatott tanulmányok. Budapest, 1989. 109-176.