Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Király Erzsébet: A „komor szépség" festője. Vázlat Mednyánszky romantikus miszticizmusához

b. Esztétikai tudatosodás Justh talán csak az 1880-as években ismerte meg Mednyánszkyt. A festő és az ember azon „készségei", amelyek a fenti naplóban kirajzolódnak, erősek és tartósak lehettek, s szolgálhattak egy kezdődő barátság alapjául is. A Fuimus írója mindendenesetre ezen készségeknek kívánt emléket állítani, amikor regényében „olyan gondviselésféle"

34 szereppel tüntette ki a nála kilenc évvel idősebb művészt. Miközben Mednyánszky eszmei ihlető volt, és a Justh-körben még önnön korábbi énjével hatott, már saját alkotói tudatosodásának az útját járta. Nagyon valószínű, hogy ezen már egyedül haladt, s hogy dolgaiba ettől kezdve egyre kevesebben láttak bele. A következő hozzáférhető naplóbejegyzések 1892-től datálódnak. Ez az idő pedig éppen az életmű kronológiai közepe. Ha az előbbi korszak a szellemi előkészületé volt, úgy ez a szellemi kiforrottságé. Az 1960-ban kiadott Napló,

35 amelyet a forráskutatók 2000-ben kiegészítésekkel láttak el,

36 terjedelmes írás, és a válogatott levelezéssel együtt csaknem a művész haláláig tudósít. Ebből - ha egyöntetű állítást megkockáztathatunk - egy, az előzőnél drámaibb irányba fordult világkép bontakozik ki. Szerzőjének ars poeticá-ját megjelölhetjük a művész saját, kissé enigmatikus kifejezésével: átfordítások és keresztezések. Mednyánszky e két szóval jelezte tapasztalatát a jelenségvilágról, amelyet meghasonlottnak érzett és tudott, továbbá azt a művészetformáló elvet, amelyet ebből a jelenségvilágból, mintegy annak mintájára vont el. „Ezen kérdés igenis foglalkoztat, mert szabályt, törvényt kell találni, mely szerint bizonyos dolgok átfordíttatnak vag)' mely szerint bizonyos dolgok az eszmevilágban kereszteztetnek."

37 Minthogy 1892-ben Mednyánszky már ennek a „törvénynek" a birtokában alkotott, egyelőre nem tudhatunk eredetéről. Az azonban bizonyos, hog)' tartós és nagyszabású dologra lelt. Átfordításokon és keresztezéseken ellentéteket, egymásnak feszülő, poláris értékeket, visszásságokat, ellentmondásokat, dichotómiákat, paradoxonokokat, széthúzó erőket, dualitásokat ért, amelyek az emberi élet, vagy a kozmikus létezés dinamikáját adják. A kontrapunktikus megfelelések csak úgy sorakoznak naplóiban. „Derűs és szomorú", „nyugodt és feszült", „hideg és meleg", „tudatos és tudattalan", „konkrét és általános", „külső és belső", „fény és árnyék", „emberi és állati", „véges és végtelen", „gép és ember", „ráció és érzelem", „tél és nyár", „tavasz és ősz" „napfény és ború", „tiszta levegő és köd", „reggel és naplemente"

38 „föld és ég", „anyag és szellem", „világos és sötét", „élet és halál" - íme Mednyánszky visszatérő fogalompárjai. Lefedik mind az érzékelhető, mind az érzékfeletti világot. Ilyet csak az ír, aki módszeresen gondolkodik, és művészként tudatosan építkezik. „A modern életet kell visszaadni, nagy és festői ellentéteivel."

39 E kettősség a személyes vonatkozású feljegyzésekben válik igazán szemléletessé és értékelhetővé: „Az ifjúkor friss, kékeslila hangulata, amelyen egy más, ellentétes hangulat, a háború vonul végig. Számomra ez szinte prófétai jellegű, amennyiben a békés mindennapi élet és a háborús élet izgalmának kontrasztjával életem lényegét adja."

40 A fenti idézet 1894 januárjából származik, amikor Mednyánszky Tolsztoj „Sebastopol"-ját olvassa. A műre másnap is visszatér. Szép látványként csodálja meg a virágzó mezőn fekvő sebesülteket és holtakat, a katonatisztek békés ebédjébe berobbanó bombát, az ablaktáblákat elsötétítő lőporfüstöt, a békességet megtörő zavart. Az olvasmányélményhez fűzött pár sorból világossá válik, hogy a hatalmas példakép, Tolsztoj kifejezőerejét és igazságkereső következetességét csodálja, s hogy képzeletében az írói képet már fordítja is át festőibe „Az érzés, amelyet bennem okozott sajátos, világos, noha napnélküli tejszerűséggel, naiv közvetlenséggel kifejezve, messze a konvencionális realizmustól, kissé az ónémet mesterek modorában, maga a szeretetreméltóság és melankólia. A szenvedés kedves, szeretetreméltó módja, minden brutális vonás mellőzésével. A zöld füvön lila árnyékok. Valami öntudatlan, (szadikus) meghittség van némely színek fiziológiai hatásában, úgy, amint ezt egy gyermek érezné, ha egy templom mellett a fűben játszik és egyszerre egy nedves, sötét fal sarkában, egy kriptában találná magát."

41 Abban, ahogy ezt maga is szeretné megtapasztalni - „Ha fiatal koromban háborúban vettem volna részt!" - a vaskövetkezetességgel végigvitt paradoxonok Mednyánszkyja lép elénk. A békés táj, a szelíd természet ezentúl gyakran lesz a szenvtelenség, a részvétnélküliség gyanús tartománya, hogy benne az ember kínjai meggyőzően ellentételeződjenek (Elesett orosz katona, kat. sz. 275.). A szicíliai tűzhányó hegyek merész kísértőjét, a Vág menti árvizek „szép" látványának csodálóját ez a természeti titok csalogatta akkor is, ha embert menteni indult. De megelőlegezve látjuk ezekben a sorokban az erősen túlkoros, önkéntes hadifestőt is, aki 1916-ban így aposztrofálja a történelmet: „új világ a régi világ romjain."

42 Fontosak e szövegek, mert segítenek tisztábban látnunk az önnevelő altruista,

13 illetve a rémségek és katasztrófák által permanensen lenyűgözött Mednyánszky vélt ellentmondásosságát, a magánembert, „festői érdekének" sosem szűnő vonzásában. Ne feledjük, hogy a XIX. századi művész, bárhol jár is, „világszem" kell, hogy legyen. Az alkotói paradoxonok sorából még egyet ki kell emelnünk. Az ugyancsak 1894-es észrevétel így hangzik: „A függetlenítés az az új élet. A nyomor és annak poézisei. Ennek hatása a művészetre és az irodalomra." Pékár Gyulának tett javaslat formájában Mednyánszky