Jávor Anna szerk.: Buzási Enikő: Mányoki Ádám (1673–1757), Monográfia és ouvre-katalógus (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/2)

Előszó

tosabb ponton, az udvarban elért pozíció és megbecsülés terén. Az újrakezdés pedig, még ha végül megújuláshoz vezetett is, mintha az alkotókedv csökkenését

66 és kérvényeinek hangja alapján - valamiféle fáradt keserűséget hozott volna. Az az érdeklődési kör és a festőhivatástól való elvonulást biztosító lehetőség, ami könyvtárának jegyzékéből témája és mennyisége alapján elénk tárul, az elmondottaknak talán oka és következménye is egyben. A fentiekből adódóan a Mányoki-életmű szempontjából Kupezkyt a kortársak közt nem illeti meg kiemelt hely. Az udvari portréfestéssel a cseh festőnél nagyobb affinitást mutató Mányoki művei ugyanis lényegesen több rokonságot mutatnak a környezetébe tartozó, jobbára szintén udvari festő kortársak munkáival, olyanokkal, mint Antoine Pesne, Michael Schröck, François de La Croix, Ismael Mengs, Balthasar Denner, Andreas Möller, Elias Gottlob Haußmann, az átmenetileg Lipcsében dolgozó Anton Paulsen vagy akár maga a nagy rivális, Louis de Silvestre. Egyesek közülük hatottak Mányokira, mint Schröck, Pesne és Denner, másokat pedig ő befolyásolt, mint Möller vagy Haußmann.

67 S vannak a tanítványok, akikből némelyiknek csak a nevét ismerjük. Ilyen volt Johann Heinrich Göders, aki Mányoki utolsó éveiben az idős mester segédje volt társával, a később is festőként működő Friedrich Salomon Liscoviusszal. Nevük többször előfordul a hagyaték aktáiban, mindketten részt vettek mesterük hátrahagyott képzőművészeti tárgyainak leltározásában.

68 Talán tanulmányokat folytatott Mányokinál Johann Christian Böhme miniatűrfestő is, akiről csupán erre vonatkozó kérvényéből tudunk,

69 míg a munkái alapján egyébként nem ismert Johann Christian Besslerről a legtehetségesebbként emlékezik meg a régi irodalom.

70 Tanítványai, illetve utánzói közt tartják számon Christian Gottlieb Fechhelm és Johann Christian Fiedler miniatűrfestőket,

71 valamint Georg Christoph Grooth arcképfestőt, aki 1741-ben Szentpéterváron telepedett le.

72 A legjelentősebb s a legismertebb azonban Johann Alexander Thiele tájkép- és perspektívafestő volt, aki Mányokinak festői karaktere lényeges vonásait köszönhette: mindenekelőtt képfelületei lazúros megoldását, amire valószínűleg mestere holland modorban festett késői alkotásai voltak hatással.

73 Thiele a Mányokitól tanultakat, a képi atmoszféra megteremtését, az apró megfigyelések jelentőségét, saját műfajára, a tájképfestésre alkalmazta, s ezáltal a valóság pontos, részlethű leképezésével látképeiben lényegében a táj „portréját" alkotta meg. JEGYZETEK 1 Vö.: Marx, 1985. 78. 2 Marx, 1975. 35. 3 Katalog Essen, 1986. 51. 4 Vö.: Marx, 1975. A művek tételes jegyzéke a „vor 1741"-es leltárból: 181-186; a képek leszállítására vonatkozó kivonat a „vor 1741"-es leltár Fol. 385-407 alapján: 186-187. 5 Az utolsó bejegyzések 1747-es dátumára vonatkozóan: Marx, 1975. 187. 6 Marx, 1985a. 30. Marx a Malerei-Inspektor szerepét és tevékenységét ismertetve többek között megemlíti Samuel Bottschild (hivatalban 1699-1706 között, Marx, 1975. 31; valamint Katalog Dresden, 1982. 175.), Heinrich Christoph Fehling (hivatalban 1706 és 1725 között, Katalog Dresden, 1982. 175.), Johann Samuel Mock (hivatalban 1735-től), Lorenzo Rossi, valamint Benedikt Kern nevét. 7 Keller, 1981. 56-57. 8 Vö.: Katalog Essen, 1986. 41, 43,195-200. 9 Mányoki valamikor 1735 augusztusa és 1736 decembere között kapott újból udvari kinevezést. Lásd az 1734. október 26-i folyamodványához tartozó felterjesztésre írt későbbi, 1735. augusztus 2-i dátummal szereplő megjegyzést, miszerint a festőnek még várakoznia kell kérése teljesítésére (SächsHStA, Geheimes Kabinett, Loc. 379/11. Fol. 83r). Egy beadványban azonban, amelyben Johann Christian Böhme miniatűrfestő 1736. december 24-én Mányoki tanítványának jelentkezik, már udvari festőként szerepel (SächsHStA, Geheimes Kabinett, Loc. 379/11. Fol. 120r-v). Ugyancsak udvari festőnek mondja Mányokit Lorenzo Zucchi 1736-ban készült, III. Agostot ábrázoló metszetének szignatúrája is (A. 9/a.). Az az adat, amelyet Harald Marx közölt az 1728 és 1740 között megjelenő „Königl. Pohln. und Churfürstl. Sächsische Hof- und Staats-Kalender" 1738, 1739, 1740. évi köteteiből, miszerint Mányoki csak ezekben az években szerepel bejegyzett udvari festőként (például: „Auf das Jahr 1738 - Architecti, Ingenieurs, und Künstler - Hof=Mahler, Adam de Mangocki"), önmagában nem bizonyítja, hogy csak ekkortól volt udvari festő (Marx, 1976/1977. 87; Marx, 1987. 15.). Inkább csupán azt, amire Marx szintén utal, hogy csak ekkortól kapott fizetést, mégpedig az udvari művészeket felügyelő Oberbauamt részéről (Marx, 1987. uo.). 10 Lásd Mányoki 1734. augusztus 4-i, valamint keltezés nélküli (1734. október 26-i?) folyamodványát (SächsHStA, Geheimes Kabinett, Loc. 379/11, Fol. 91r és Fol. 93r). 11 SächsHStA, Geheimes Kabinett, Loc. 3603. Inventarium ... zu Warschau, 1739. Fol. 387. 12 Staatliche Kunstsammlungen Dresden, Rüstkammer, ltsz.: H. 224. Marx, 1975. 71. 46. sz. 13 Katalog Dresden, 1997. 215. 349. sz., magántulajdonból, olaj, vászon; 136,5x104,5 cm, jelzés nélkül. A katalógustétel szerzője (Bettina Gockel) a kép készítési idejét Brühl kabinetminiszteri kinevezéséhez (Kabinettsminister für auswärtige Angelegenheiten) és ezzel az 1734-es évhez köti. Brühl azonban még nem viseli rajta a Fehér Sas-rend 1734-ben kapott jelvényét, csak a porosz Fekete Sas-rend 1730-ban elnyert jelvényével látható. Ennek alapján a képet Harald Marx 1730-ra vagy kevéssel az utánra datálja (Marx, 2000.101.). Azon a metszeten pedig, amelyet e kép alapján Sysang készített, minden bizonnyal később, a Fekete Sas-rend keresztje és az 1736-ban kapott Szent András-rend (a festett változattól eltérő részletként) egy jobbra lévő párnán fekszik, míg mellén a Fehér Sas-rend jelvényét viseli. (Rézmetszet; 150 x 93 mm, jelezve balra: „gravé par Sysang". Staatliche Kunstsammlungen Dresden, Kupferstichkabinett, A 148 679 in A 209,2.). 14 Marx, 1985. 77. 15 Ld. Johann Adolph Hasse zeneszerző, udvari karmester portréját a drezdai Staatsoper tulajdonában. Említi: Marx, 1975. 77. 16 AKL XXVI. 2000. 164-165. 17 Bartoschek, 1983. 45.