Jávor Anna szerk.: Buzási Enikő: Mányoki Ádám (1673–1757), Monográfia és ouvre-katalógus (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/2)

OEUVRE-KATALÓGUS - C. Téves és nem ellenőrizhető meghatározások (C. 338-413.)

C. 379. SZIRMAY Tamás, báró (1688-1743) Szirmay Miklósnak, az eperjesi evangélikus kollégium tanárának fia. 1705-től Greifswaldban XII. Károly svéd király ösztöndíjával tanult, majd Európában utazásokat tett. Hazatérve 1709-ben tüzérszázados lett Savoyai Jenő seregében. Sáros, Gömör, Szepes és Zemplén vármegyék táblabírája, több alkalommal országgyűlési követ. IRODALOM: Zedier Lex. Th. 41. 1744. 1247-1251; Nagy, X. 1863. 745-746. Olaj, vászon; 92x73 cm Sabinov, Mestské múzeum Közepes képességű magyarországi festő műve. A Mányokitól idegen festői megoldások alapján az attribúció nem fogadható el. IRODALOM: Petrová-Pleskotová, 1983. 24. 134. kép (Mányoki?); Garas, 1984. 182. (az attribúciót nem tartja meggyőzőnek.) C.380. THIELE, Johann Alexander (1685-1752) (Életrajzához ld. A. 161. sz.) Olaj, vászon; 95x74 cm Egykor Dresden, Gemäldegalerie Alte Meister Leltári szám: 2058 Proveniencia: 1741, a duxi Wallenstein-gyűjteményből Háborús veszteség A képet 1887-ig ismeretlen festő munkájaként, mint meghatározatlan festőportrét („Unbekannt: Bildnis eines Malers") tartották nyilván a drezdai gyűjteményben. Mányoki nevét Gustav Otto Müllerre hivatkozva Kari Woermann vetette fel először, aki egy „régi hagyomány" alapján a képet Johann Alexander Thiele portréjának és Mányoki munkájának tartotta. Az attribűciót Woermann Mányoki braunschweigi Gotter-portréja alapján helyesnek ítélte. A meghatározást azonban sem a tények, sem a stiláris indokok nem teszik elfogadhatóvá. Mányoki Thieleről festett portréját Largillière modorában készült műnek mondja Hagedorn (A. 161.), egy ilyen megállapításnak a drezdai gyűjtemény egykori képe azonban nem felel meg. A portrét ugyanakkor Thiele özvegyének tulajdonában említi, vagyis rá vonatkozó (fenti véleménye alapján személyes) ismerete 1752 utáni. A drezdai portré ellenben 1741-ben már a drezdai gyűjteményben volt. A két kép azonosságát ugyanez okból már Thiele monográfusa, Moritz Stübel is kétségesnek tartotta. Cáfolja az azonosságot az is, hogy Mányoki szignált, 1737-re datált Thiele-portréja 1846-ban egy drezdai árverésen bukkant fel. C.380. Hagedorn numkájában szó esik Thielének egy másik ábrázolásáról is, különös módon azonban nem Thiele életrajzában, hanem Mányoki méltatásának egyik lábjegyzetében: „On le [azaz Largillière modorát] peut encore rémarquer dans le beau Portrait d'Alexander Thiele. Il a été peint lui-même en 1740. par G. C. Groth, natif de Stutgard, & mort passé deux ans à Petersbourg à la fleur de son âge. Le Portrait se trouve chez le Peintre qu'il représente." (Hagedorn, 1755. 256/d. j. Meg kell jegyezni, hogy az utolsó mondat vonatkozhat Grooth idézetben szereplő munkájára éppűgy, mint Mányoki Thiele-ábrázolására, amelyről a lábjegyzet egyébként szól). A másik Thiele-portré festője tehát Georg Christoph Grooth (1716-1749), aki az 1738 körüli évektől egészen 1741-es pétervári letelepedéséig Thieléhez hasonlóan Mányoki tanítványa volt (Markina, 1991. 74-75.). A szövegösszefüggésből az derül ki, hogy Grooth képéről Hagedorn Mányokitól, az egykori mestertől szerezhetett tudomást, évekkel a kép készítését s két évvel Grooth halálát követően. Ugyancsak tőle tudhatta ügy, hogy az elkészült portré Thieléhez került (ha a fentiekben valóban erről van szó), netalán tévesen, hiszen nem szól róla akkor, amikor (1752 után) a Thiele özvegyének tulajdonában lévő másik képet említi (A. 161.). A fenti idézet szerint Grooth 1740-ben festette le Thielét, majd 1741-ben elhagyta