Jávor Anna szerk.: Buzási Enikő: Mányoki Ádám (1673–1757), Monográfia és ouvre-katalógus (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/2)

Előszó

Tanulóévek és pályakezdés, a korai művek (1692-1702) Annak, aki Mányoki Ádám életművének rekonstrukciójára, a festői fejlődés állomásainak és jellemzőinek behatárolására vállalkozik, mindvégig szembesülnie kell a festő műveinek zavarba ejtő, szinte már a művészi önállóság és (olykor) a minőség kategóriáit és problémáját érintő sokféleségével. A biztos alapot nyújtó datált és szignált alkotások, illetve azok, amelyeknek szerzőségében történeti körülményeik alapján nincs okunk kételkedni, csak a kérdőjeleket szaporítják inkább, s egyben megkerülhetetlenné teszik, hogy választ keressünk a kérdésre: mi áll e stiláris és szemléleti „sokarcúság" hátterében, s milyen mértékig fogadható el magyarázatként a megrendelő ízléséhez - portréfestő esetében szinte kötelező - alkalmazkodás? A szakmai rutin bizonyítékát, avagy épp ellenkezőleg, alkalmankénti fogódzót jelentett-e a festő számára a különböző iskolákhoz, stíluselőzményekhez, illetve azok képviselőihez mint konkrét példaképhez való esetenkénti visszacsatlakozás? Vajon festészetének stiláris mozgékonysága összefüggésbe hozható-e festői neveltetésével, a festővé válás folyamatának módszerbeli, gyakorlati körülményeivel? De légióként: milyen mértékben áll e festői szemlélet hátterében a műfajon belüli ízlésorientáció folyamatos módosulása, amely a 17. századi németalföldi, főként holland portré dominanciájától a francia udvari arcképfestés polgárosult formáin (mint a 18. század közepéig egyedül megfelelő kifejezési lehetőségen) keresztül, a 17. század holland mestereinek inspiratív újrafelfedezéséig terjed utóbb már a 18. század második felének historizáló érdeklődése jegyében. A 17. század végétől a klasszicizmus megjelenéséig ugyanis ezekkel, a műfaj különböző változataiban olykor párhuzamosan futó stiláris tendenciákkal és preferenciákkal jellemezhető a német arckép 18. századi stílustörténete, de ugyanezen stiláris csomópontok mentén helyezhetők el a művek is, amelyek Mányoki hosszú pályafutásából fennmaradtak és biztonsággal azonosíthatók. Bizonyos, hogy a festő pályakezdése, szakmai neveltetése minden szokványossága mellett is tartalmaz olyan mozzanatokat, amelyek kiindulópontjai lehettek egy, a fentiekkel jellemezhető, változatosan rétegződő életműnek. Mányoki festői indulására vonatkozóan elsősorban Hagedorn tudósítására vagyunk utalva, amely annak ellenére, hogy nem részletes, lényegi információkat hordoz.

1 így első mestereiről is tőle értesülünk, miszerint egy Schiller nevű cellei rajzmester oktatása után - akitől legfeljebb a rajzi alapismereteket sajátíthatta el

2 - a hamburgi születésű portréfestő, Andreas Scheits mellett ismerte meg „az ecset kezelését és a festékek alkalmazását, ... aki Lüneburgban lakott, és időről időre Cellébe jött festeni"

3 - feltehetően az ott rezideáló Georg Wilhelm braunschweig-lüneburgi herceg számára. A szakirodalom ennek alapján Scheits tanítványaként tartja számon Mányokit, jóllehet - ahogy Hagedorn írja - csupán négy hónapig tanult mesterénél. Hogy ez mikorra tehető, arra vonatkozóan már következtetésekre vagyunk utalva. 1692-től ugyanis Mányoki feltehetően Lüneburgban tartózkodott, kezdetben talán épp azért, hogy az ott élő Scheitsnél képezze magát, később azonban már saját munkáiból igyekezett megélni. Minderről abból az alkalomból szerezhetünk tudomást - amely egyben a legelső, festőtevékenységére vonatkozó adatunk is -, hogy 1695-ben a helybeli festők panaszt emel1. Andreas Scheits (1655-1735): Sophie von der Pfalz hannoveri választófejedelemné, 1689 után Verwaltung der Staatlichen Schlösser und Gärten in Hessen, Schloß Homburg