Jávor Anna szerk.: Buzási Enikő: Mányoki Ádám (1673–1757), Monográfia és ouvre-katalógus (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/2)

Előszó

tűnik, a gyűjteményi leltár ismeretében - a varsói Királyi Galériában őrzött műveiből is. Miközben a magyar művészettörténeti szempontú kutatás és értékelés még váratott magára, Mányoki munkásságának és életének egyes epizódjait néhány évtizedre a historizmus korának történettudománya „sajátította ki". A magyar történeti irodalom számára a festőt Nagy Iván fedezte fel, aki egyfelől családtörténeti munkájában levéltári források alapján adatokat közölt 1730 körüli magyarországi birtokperére vonatkozóan,

15 másfelől a Századok című történeti folyóiratban megjelent rövid életrajzát egy II. Rákóczi Ferencről festett, addig ismeretlen portréjára vonatkozó közléssel egészítette ki.

16 Az érdeklődés Mányoki személye és életének magyarországi vonatkozásai iránt ettől kezdve összefonódott a század utolsó évtizedeinek Rákóczi-kutatásával. Külföldön szerzett művészi rangja és Rákóczi udvarához köthető tevékenysége kiindulópont és értékmérő lett a „kuruc kor" művészetét és művelődéstörténetét ismertető, szemléletében nemegyszer posztromantikus, nemzeti érzelmű történeti irodalom számára. Ugyanakkor a szabadságharc idejéhez kapcsolódó forráskutatás melléktermékeként olyan, II. Rákóczi Ferenc udvartartására vonatkozó adatok jelentek meg, amelyek ma is fontos támpontot adnak a festő akkori működésének és udvari státuszának megítélésében.

17 Lényegében ezzel a történeti érdeklődéssel párhuzamos Mányoki műveinek szereplése a századforduló körüli években megrendezett műgyűjteményi és történeti kiállításokon is. Portréi, amelyek jobbára ezen alkalmakkal bukkantak fel, ekkor még nem a magyarországi művészet, hanem a magyar történelem dokumentumaiként kerültek a közönség elé.

18 Hasonló szempontok játszottak szerepet abban is, hogy képei keresetté váltak, és megjelentek a századforduló magyar múgyűjteményeiben. Az „idegenben hírnevet szerzett" Mányoki, Bogdány és Kupezky neve és művei ugyanis együtt képviselték és jelenítették meg a nemzeti múlt felé forduló magyarországi műgyűjtés számára a „magyar festészet" kezdeteit. S mi tagadás, kezdetben a tudományos szempontú művészettörténet-írás is az akkor még magyar művészként számon tartott Kupezky kapcsán szentelt figyelmet Mányokinak. A sort Nyári Sándor 1889-ben megjelent Kupezky-monográfiájának egy bő lábjegyzete vezeti be, amely nemcsak továbbviszi a Mányoki-életrajz történeti irodalmából rendre visszaköszönő lényegtelen és anekdotikus életrajzi mozzanatokat és ténybeli tévedéseket (pl. Mányoki tanulmánya Largilliére-nél), de újabbakkal is tetézi azokat: a téves életrajzi dátumokon kívül egy mindeddig minden ténybeli alapot nélkülöző londoni működést és nem azonosított ottani műveket illeszt be a pályaképbe.

19 Az életmű továbbkutatására és a tévedések egy részének revideálására utalnak Nyári későbbi adatközlései,

20 továbbá 1906-os cikke, amelyben Mányoki Szépművészeti Múzeumban őrzött képei kapcsán részletesebben szól a festőről, s kísérletet tesz különböző korszakainak jelzésére is.

21 Ezzel egy időben foglalja össze és népszerűsíti a Mányoki-életműről addig tudottakat Malonyay Dezső,

22 aki Nyári kutatásain kívül elsősorban Gustav Otto Müller 18. századi drezdai művészekről összeállított, adataiban minden addiginál alaposabb, levéltári forrásokat első ízben hasznosító Mányoki-életrajzára támaszkodott.

23 Az életrajzi adatok és a művekre vonatkozó ismeretek azonban hamarosan a hazai kutatás eredményeként is bővültek néhány fontosabb forrásközléssel, valamint 18-19. századi árverési katalógusok forrásszerű említéseivel.

24 A festő műveinek nemzetközi fellépésére és festészetének szélesebb körű megismerésére az 1912-ben megnyílt nagy lipcsei arcképfestészeti kiállítás,

25 főként azonban az 1914-ben Darmstadtban megrendezett és nemzetközi anyagot is felvonultató barokk kiállítás adott alkalmat.

26 Ez utóbbin a neve alatt szereplő kilenc kép közül kettő ugyan téves attribúció volt, ám két, kétségtelenül jelentős mű ez alkalomból jutott a szakma tudomására,

27 és a szász uralkodó gyűjteményéből más művei mellett ekkor szerepelt először nyilvános tárlaton II. Rákóczi Ferenc 1712-ben festett arcképe is. A festmény egy évtizeddel később, 1925-ben a hazai kulturális élet ünneplésétől kísérve Nemes Marcell szerzeménye, majd ajándéka révén jutott magyar közgyűjteménybe.

28 Hazakerülése egyúttal jelképes kezdete is a Mányokiéletmű akkori igények szerinti tudományos feldolgozásának, minthogy Nemes Marcell az ajándékozással egy időben alapítványt hozott létre Mányoki műveinek felkutatására és életrajzának megírására.

29 Lázár Béla 1926-1927-ben Mányoki-monográfiájának előmunkálataként háromrészes tanulmánysorozatban tette közzé elsősorban a művek számbavételére vonatkozó eredményeit,

30 amelyben saját feltáró munkája mellett alapvetően Moritz Stübel kutatásaira támaszkodott. Stübel ugyanis, aki Johann Alexander Thiele drezdai tájképfestőnek - egyébként Mányoki tanítványának - monográfusa, valamint a Hagedorn-életmú feldolgozója és levelezésének közzétevője volt, Thiele-monográfiájának egyik terjedelmes lábjegyzetében a Mányokiceuvre első tudományos szempontú áttekintését adta közre, nagy mennyiségű levéltári adattal megtámogatva. Ezzel együtt Lázár 1933-ban megjelent munkája, amelyben kétségtelenül az adatok és a művek legteljesebb elősorolására törekedett, az életmű máig egyetlen monografikus összeállítása és értékelése.

31 Bár Lázár munkája mára tudományos rendszerében és szemléletében, valamint művészettörténeti ítéleteiben már elavult, érdeme és máig érvényes értéke, hogy olyan időszakban készült, amikor a művek történeti és családi gyűjteményekben még hozzáférhetőek voltak. Mert noha a Mányokiceuvre azóta is folyamatosan gyarapszik, néhány háborús veszteségként elpusztult vagy elkallódott kép ma már csak Lázár gyűjtéséből ismert. S ugyanez érvényes a levéltári forrásokra vonatkozóan is: Lázár még hasz-