Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

KATALÓGUS - II. KINCSTÁR

mert a pohár hamis" - szól egy helyütt a leltárkönyv bejegyzése. Egy aranyozott bronz Atlasz-szobrocskát nyilván eg}' „igazi" pohárért cseréltek el: a szobor Jankovich tudomása szerint Bornemisza (Abstemius) Pál püspöké volt. A kisplasztika talapzatán látható sphaera armillaris lódíthatta meg Prileszky János nyitrai kanonok fantáziáját (tőle vette meg nyolcvan forintért Jankovich), ez az ábra díszíti ugyanis Bornemisza Pál nyitrai sírkövét (Inv. App., 266. sz.). Ezzel el is érkeztünk az iparművészeti anyag egyik legfontosabb problémájához. Jankovich részletes átadási inventáriumaiban sokszor - távolról sem mindig - feljegyezte az egyes darabok származását is. A tárgy jó pedigréje értéknövelő tényező, és a gyűjtő - vagy inkább a közvetítői kör, amely eladta neki az egyes darabokat - ezzel nagyon is tisztában volt. így telt meg Jankovich tárháza nagy történelmi (ritkábban irodalmi) személyiségek jeles műtárgyaival. Bakócz Tamás keresztje (159. sz.), Fráter György török ivócsészéje (későbbi, hamis felirattal) (71. sz.); Bocskay István süvegdísze, amit a szultántól kapott a korona mellé (772. sz.) mind ilyenek; és több mint gyanús, hog)

r például az Izabella királyné tulajdonának tartott, egy bizonyos Zamoyski grófnőtől, Bécsben szerzett, pazar szépségű holmik eredete sem egyéb közvetítői kitalációnál (132. sz.). Ezektől a szép költeményektől még mindig nem szabadult meg teljesen a tudomány - jóllehet a folyamat megindult -; Rozgonyi Piroska csak nemrégiben fedezett fel újabb magasztos tárgyakat a Jankovichgyűjtemény ötvösművei között (141. sz., vö. 143. sz.). Az Iparművészeti Múzeumba ismeretlen eredetűként jutott Jankovich-tárgyakhoz érdekes módon nem tapad ilyen hagyomány. Pedig tapadhatna: a Johannes Lencker készítette strucctojás-serleg az inventárium szerint Báthory István király tulajdonában volt (91. sz.). Igaz, hogy mintegy félszázaddal a lengyel király halála után készült, de ilyen csekélység az ún. Bakócz-kereszt esetében sem volt gátló tényező (159. sz.). Ha Laura fésűje a Nemzeti Múzeumban maradt volna, ki tudja, milyen szédítő karriert futott volna be; így csak az derült ki róla, hogy gótizáló utánérzésnél aligha több (186. sz.). Jankovich szelleme, pontosabban korának szelleme máig itt él velünk; és - belátom - csakugyan nem könnyű lemondani például az ún. „nagyváradi misekannák" provenienciájáról (124. sz.), amikor a középkori váradi székesegyházból a Szent László-hermát leszámítva - puszta köveken kívül semmi nem maradt. Jankovich örökségének azonban nem a proveniencia a legértékesebb része (az mindig kétséges), hanem a tárgyak maguk.