Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

KATALÓGUS - III. KÖNYVTÁR

III. A KÖNYVTÁR Jankovich Miklós gyűjteményei közül a könyvtár története a legjobban feldolgozott - hála Berlász Jenő kiváló tanulmányának (Berlász 1985). A dolgozat nemcsak a kollekció kialakulásával és összetételével foglalkozott, hanem kitért arra is, hogy mi lett a könyvek sorsa a múzeumba kerülésük után. A továbbiakban főként erre a műre fogunk támaszkodni (az olvasót további információkért hozzá utalva), kisebb részben pedig a kiállítás szervezése során szerzett tapasztalatokat ismertetjük. Jankovich könyveinek túlnyomó többsége az első gyűjteménnyel együtt került a Nemzeti Múzeum könyvtárába. Óriási számú közép- és újkori kézirat, magyar és nem magyar vonatkozású nyomtatott könyv jutott köztulajdonba, több, mint annak idején Széchényi Ferenc adományából. Hasonló nagyságrendű volt a levéltári anyag is: több ezer középkori oklevéllel és úgyszólván felmérheteden mennyiségű újkori dokumentummal gazdagodott az archívum. A kéziratok között kivételes értékek találhatók: így például Pietro Ransano A magyar történelem rövid foglalata című munkájának Mátyás király számára készült díszpéldánya (208. sz.), a budai királyi könyvtárból elszármazott Curtius Rufus-kódex (206. sz.), de volt egy „álcorvinája" is, egy görög nyelvei, 12. századi evangéliumos könyv, amelyet azután még sokáig „igazi corviná"-nak tartottak (233. sz.). Jankovich több olyan kéziratot is birtokolt, amelyet híres tulajdonosokhoz kötött - hasonlóan az ötvösművekhez vagy a fegyverekhez -, mint például a Hét bűnbánati zsoltár csonkított kézirata, amely 19. századi bejegyzése szerint Károly Róbert királyé volt (209. sz.). Néhány kéziratról feltételezték, hogy maga a szerző írta le őket (vagyis autográfok), például az akkor Paracelsusnak tulajdonított alkímiai recepteket (221. sz.) saját kezűnek is tartották. Ezeknek a tetszetős legendáknak valódi értékét a tudományos kutatás szerencsére már feltárta. Ugyanígy tisztázódott az is, hogy a Jankovich-féle Hess-krónikával egybekötött Caesar-mű, a De hello Gallico nem az első magyarországi ősnyomda terméke (244. sz.), amint ezt hosszú ideig gondolták nálunk. Az első gyűjtemény teljes egészében, a második azonban csak részben került magyar közgyűjteménybe (és nemcsak az Országos Széchényi Könyvtárba, hanem például a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárába is). Ezek között a könyvek között is sok fontos munka volt (pl. 204. sz.), levéltári dokumentum is több ezer (jegyzéküket 1. 351. sz.), és ekkor jutott a Nemzeti Múzeumba a sok darabot számláló pecsémyomó-gyóíjtemény, eredeti és hamis darabokkal vegyesen (288-294. sz.). A két nagy aranypecsét, IV. Károly és II. Ferdinánd bullája (286-287. sz.) az első gyóíjteménnyel került a Múzeumba (a zálogban őrzött, nagy anyagi értékű művek között: Inv. Pig., 244-245. sz.); fontosságukat jelzi, hogy már az első felajánló listán is kiemelten szerepeltek. Jankovich Miklós az első gyűjtemény elszállításakor sajnos nem tudta megvalósítani azt a szándékát, hogy tételesen, listával kísérve adja át az anyagot (ez kivihetetlen lett volna), úgy, ahogyan korábban a műgyűjteményeket, s ennek a következménye az, hogy bizonyos egységeket ma már egyáltalán nem tudunk az Országos Széchényi Könyvtár állományában azonosítani. Legjobban a kéziratok agnoszkálhatók újra. Ezekből igen sokra rákerült Jankovich rombusz vagy ovális alakú gyűjteményi pecsétje, olykor pedig kézírásos bejegyzés emlékezik meg a szerzés módjáról. Régi magyar kódexei, amelyek ma nyelvemlékeknek minősülnek, ugyanígy jelzettek (a Margit-legenda, a Krisztina-legenda, a Horvátkódex, a Jordánszky-kódex töredéke stb.). A középkori latin kódexek katalógusa (Bartoniek 1940) az esetek többségében feltünteti a possessorokat (bár akad kivétel, hiszen például Konrád Mörlin imakönyvénél ezt nem teszi meg, vö. 212. sz.). A német kódexek feldolgozása is regisztrálja a possessorokat ( Vizkelety 1969), s a közép- és újkori görög kéziratok feldolgozása is közli a tulajdonosok nevét (KUBINYI, MÁRIA: Libri manuseripti Graeci in bibliothecis Budapestiensibus asservati. Budapest 1956). Más kézirategységek esetében a helyzet kevésbé szerencsés: így például csak a régi leltári naplók igazítanak útba a keleti - héber, arab, török, örmény stb. - manuscriptumokról, a szláv anyaggal viszont - későbbi átcsoportosítása, átleltározása és részletes feldolgozatlansága miatt - jóval nehezebben lehet boldogulni. Pedig a keletiek között is vannak rendkívüli értékek, így például a Széfer Mordecháj, egy fényűző módon illuminait középkori héber kézirat (237. sz.), vagy az egyetlen ma is Magyarországon őrzött török defter, a nógrádi szandzsák összeírása is (238. sz.). Az újkori latin vagy magyar nyelvű kötetes kéziratok jegyzékei utalnak az egykori tulajdonosokra, és maguk az egyes darabok is szerencsére többnyire magukon viselik Jankovich pecsétjét. Possessormutató azonban nem áll rendelkezésünkre. A nyomtatott könyvek közül az ősnyomtatványokba többnyire gyűjtői pecsét került, és a Széchenyi Könyvtár első ősnyomtatvány-katalógusa (Horváth 1895) még feltüntette a possessorokat. A Régi Magyar Könyvtár tételeiről ma csak a példánynyilvántartó leltárkönyvek tájékoztatnak. Ami ezen kívül van, s az nem kevés, csupán némi kutatói szerencsével tárható fel. Meg kell jegyeznünk, hogy Jankovich „magyar könyvtára" nem volt azonos azzal, amit