Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)
KATALÓGUS - II. KINCSTÁR
IL A KINCSTÁR Az első Jankovich-g\oíjtemény túlnyomó részét, vagyis mindazt, ami nem került az Imajjók - a képek és a faragványok - közé, jelenleg iparművészeti alkotásnak tekintenénk. Az összeírás során többféle inventáriumba osztották szét őket, követve Jankovich eredeti gyűjteményegységeit, amelyek tartalma mai szemmel nézve eléggé vegyes volt. Az egyik leggazdagabb, legnagyobb számú az Ornatus-együttes volt, amely gyakorlatilag az ékszerek gyűjteményét jelentette. Összesen 489 tételt tartalmazott (Inv. Orn.). Ettől függetlenül, külön inventálták a gyűrűket, amelyekből Jankovich különösen sokat mondhatott a magáénak; összesen 318 darabot adott át a Nemzeti Múzeumnak (Inv. Ann.). Különálló részt képeztek a fegyverek (Inv. Arm.), közöttük néhány dísz-lótakaróval (174 tétel). A Consignatio scyphorum... (Inv. Poc.) főleg a világi rendeltetésű edényeket foglalta magában, de nemcsak azokat, amelyek nemesfémből készültek, hanem a cserépedényeket és az üvegeket is (192 tétel), az Apparatus... pedig mindazt, ami a többiből kimaradt: evőeszközöket, csészéket, tányérokat, dobozokat, órákat, könyvborítékokat, lábbeliket, fésűket, érmeket, két aranybullát stb., öszszesen 265 tételben (Inv. App.). Úgy tűnik fel, hogy a tárgyakra - vagy legalábbis egy részükre - valamikor (talán már a Nemzeti Múzeumban?) rákerült a vonatkozó inventáriumszám: mindenesetre olyan darabokon, amelyeket az elmúlt százhatvan évben nem állítottak ki sokszor, ma is megtalálható egy apró pergamen (vagy papír)lap (rajta tollal az inventáriumszám), amelyet vékony dróttal vagy zsineggel magára a műtárgyra erősítettek. Ezek a cédulák azonban egy idő múlva elvesztek, így eshetett meg, hogy 1877-ben, az újonnan alapított Iparművészeti Múzeumnak átadott tárgyak közül soknak már nem tudták a leltári számát. Magában az anyaintézményben azután tovább koptak a Jankovich-számok; s amidőn 1936-ban újabb, még nagyobb mennyiségű és jelentőségű műtárgy-együttest juttattak az Iparművészetibe - deklarált szándék szerint a nem magyar műveket -, javarészük leltári szám nélkül érkezett. Új otthonukban azután természetesen megint beleltározták őket - így történt, hogy végül is Jankovich Miklós gyűjteményének főművei, amelyeket azóta is állandóan bemutatnak különböző kiállításokon, ismeretlen provenienciával szerepelnek még a leggondosabban szerkesztett katalógusokban is. Most, ez alkalommal sokuknak a származására derült fény. Ilyen például a fedeles strucctojás-serleg (91. sz.), a csontlemez-faragványokkal díszített késő gótikus fedeles serleg (69. sz.), egy reprezentatív asztali óra (67. sz.), a tengericsikó-pár (80. sz.), állat alakú díszedények sora (75, 77, 79, 111. sz.), a legrégibb puszpángfésúk (183. sz.), dísz-lótakarók (192, 193. sz.) stb. A múzeum munkatársai sikeresen azonosítottak több tárgyat is, de nyilvánvaló, hogy a Jankovich-anyag feltárásának még csak a kezdetén vagyunk. Szembe kell néznünk azzal is, hogy több esetben csupán a múzeumi hagyomány tartotta fenn azt, hogy a darab egykor Jankovich tulajdonában volt; a latin nyelvű inventáriumok leírásai ugyanis néhol oly sommásak, hogy egyelőre lehetetlennek látszik valamennyi lappangó mű azonosítása. A Jankovich-tárgyak szóródása az Iparművészeti Múzeumban is igen nag)': legtöbbjüket az Ötvös- és a Kisgyűjteményi Osztályon őrzik, de jutott belőlük a Textil-, az Üveg és Kerámia-, sőt még a Bútorosztályra is. Ami a Nemzeti Múzeumban maradt, azt szintén szétosztották a modern gyűjteményi rend kialakítása során. Az ötvöstárgyak zöme - az edények és az ékszerek - a Középkori Osztályra került, jóllehet többségük késő reneszánsz és barokk mű; utóbbiakból jutott valamennyi az Újkori Osztály ötvösgyűjteményébe is. Mivel az eredeti inventáriumszámok régen feledésbe merültek, a múzeum munkatársai Jankovich sok ötvösművét visszaazonosították. Az 1950-1960-as években újraleltározott „múzeumi maradvány"-ból is sikerült - ennek a katalógusnak a készítése során - többet agnoszkálni. Másfélszázad múzeumi munkája után, úgy tetszik, még mindig nagy a zűrzavar: az egykori Collectio Armorumhó\ a Textilgyűjteménybe került egy nyeregtakaró (199. sz.), a zászlócsúcsként inventait korongpárt a Középkori Osztályon őrzik (145. sz.); az Ornatus-egységből egy rendjelre az Éremtárban sikerült rátalálni (Inv. Orn., 220. sz.). Az ötvösművű könyvfedelek - bennük olykor magával a könyvvel is - az Újkori Osztályon vannak, szintúgy az órák - és ki tudja, még hány lappangó darab. Ráadásul a Nemzeti Múzeumból és az Iparművészeti Múzeumból tovább adtak tárgyakat a Néprajzi Múzeumnak is - ezek (ékszerek, egy török papucs [Inv. App., 257-258. sz.]) ma már végképp elérhetetlenek. Sajnos az eredeti leltárkönyvek mindmáig publikálatlanok; kritikai kiadásuk - a tárgyak azonosításával - olyan feladat, amelyet már réges-régen el kellett volna végezni. A kutatás során nemcsak azzal kellett szembesülni, hog>' az egykor meglévő művek közül nem egy lappang, hanem azzal is, hogy némelyik teljesen eltűnt, mivel időközben - műkereskedőkkel, gyűjtőkkel - elcserélték őket más, a múzeum számára fontosabb tárgyakra. Kályhacsempéért (Inv. Poc, 3. sz.), úrasztali térítőért (Inv. Poc, 2. sz.); szekrényért (Inv. Poc, 92. sz.) „elcseréltük, ...
