Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

Bevezetés

azonban az ünnepélyesen deklarált szándék szembesítését magával a teljes gyűjteménnyel. Most derült ki, hogy Jankovich ötvösműveinek közel a fele - mint nem hazai készítésű tárgy - az Iparművészeti Múzeumba jutott. Volt ugyan köztük néhány darab, amelyhez magyar „eredetmítosz" kapcsolódott, mint a fedeles strucctojás serleg, amelyet - tévesen - Báthory István lengyel királyhoz kötöttek (s a fedélen álló figura ruháján a magyar nemesi viselet zsinóros mentéjét ismerték fel). A főművek mellett persze akadtak olyan holmik is, amelyek Bouvard és Pécuchet múzeumában is megálltak volna a helyüket. Edényeket adtak el hamisított felirattal vagy kétségkívül hamis, ámde nagyon hazafias provenienciával Jankovichnak, s ezek között gyengécske holmik éppúgy akadtak, mint ragyogó remekművek. Két apró keleti liturgikus edénykét például alkalmasint az emelt a gyűjteménybe, hogy valaki ráírta peremükre Báthory Zsigmond monogramját (130. sz.), azt pedig, amelyiken Szapolyai Jánosra vonatkozó felirat volt (Inv. Poe., 1. sz.), aligha véletlenül cserélte el valami másra utóbb a Nemzeti Múzeum. Ugyanakkor az a késő reneszánsz harangvirág serleg, amely minden ötvösművészeti bemutatón főmű lehet, saját jogon emelkedik ki, s nem amiatt, mintha csakugyan Janus Pannonius sírjából került volna elő (83. sz.). Mi motiválta Jankovichot, amikor megvette: a kvalitás vagy a dicső származás, ezt már sohasem fogjuk megtudni; mindenesetre az, hogy a jó eredettel dicsekvő tárgyak között oly sok a gyenge darab, jelzi a gyűjtő valamelyes elfogultságát. De a kép korántsem ilyen tiszta. Mert nemcsak hazai vonatkozású ócskaságokért adott ki sok pénzt, hanem európaiakért is. Itt van például Laurának, Petrarca múzsájának fésűje (185. sz.), amely újkori hamisítvány, és amelyet meglehetősen borsos áron szerzett meg Bécsben, ahol egyébként három szép, gótikus puszpángfésűt is vásárolt (182. sz.). Ezeknek semmiféle magyar vonatkozásuk nem volt. lankovich mindvégig szisztematikusan szerzeményezett egyetemes műveket is. Tanulságos ebből a szempontból az a képlista, ami irathagyatékában maradt fenn, amely két oszlopba osztva sorolja fel a festményeket, közöttük sok olyat, ami ma is jól azonosítható (349. sz.). Az első columnában a „magyar" művek szerepelnek („Ungarische Gemälde"), főleg arcképek, de minden más is, aminek köze volt Magyarország történelméhez: a halott I. Miksa képmásától (14. sz.), V. Károly császár portréjától Ciliéi és Hunyadi (47. sz.), Mátyás király (21., 43., 44. sz.), Zsámboki János (17. sz.), II. Rákóczi Ferenc képmásain át (32. sz.) addig a Magdolna-képig terjed a sor, amelyet a székesfehérvári Bazilika romjai között álló kápolnában őriztek (31. sz.). A másik sor semmivel nem rövidebb („Auswärtige Gemälde"), s ebben áll például a Thurn-g\áíjteményből nagy pénzért megszerzett Raffaello-Madonna (most Prospero Fontana-attribúcióval) (15. sz.), Lampi íját feszítő Amora (41. sz.), vagy eg}' „nagy" Vizitáció-kcp, amely talán-talán azonos a Nemzeti Galéria egyik középkori táblájával (2. sz.). Hatalmas könyvgyűj

teménye legalább ennyire sokrétű volt: a magyar nyelvű könyvek mellett gyűlő, rendkívüli mennyiségű és jelentőségű német és szláv „téka" nyilván a magyarországi németek és szlávok miatt volt Jankovich számára oly fontos (későbbi sorsuk is figyelmeztető: Jankovich német kéziratainak és nyomtatványainak javát elcserélték a Hunyadi-levéltárért 1896-ban, mondhatni, kitelepítettük őket; szláv könyveiről pedig a mai napig nem vettünk tudomást. A nyugat-európai nyomtatványok vagy a keleti, az arab, perzsa, héber kéziratok (sőt, 1852-ben egy „malabár tekercs"-et is vásárolt a második gyűjteményből a Nemzeti Múzeum lappang) egyetemes gyűjtői célokról vallanak. Keskeny ösvényre, ha nem éppen sziklaperemre merészkedik az, aki lankovich nemzeti érzéseit a mostani ezredforduló mércéjével szeretné mérni. Fel sem tudjuk fogni, hogy a magyar kultúra mennyivel volna szegényebb, ha lankovich az egyetemes művészet emlékeit nem gyűjtötte volna, ha - Marosi Ernő fordulatát parafrazálva - az egyetemes kultúra emlékeit nem állítja a nemzet szolgálatába. Jankovich vallási toleranciája sem tartozik a ma közismert tulajdonságai közé. Nem tartoznék ide, ha a gyűjtemény nem szólna erről is. Nem az a része persze, amelyik a Nemzeti Múzeumba jutott, hanem az, amelyik nem, s amelyik éppen ezért úgyszólván ismeretlen. Jankovich Miklós katolikus volt, s mint jó kegyúr, a rácalmási templomnak harangot és kelyhet adományozott. Mindkét tárgy középkori volt; a harangból 1916-ban ágyút öntöttek, a kehely - amelyet Prohászka Ottokár restauráltatott - ma a székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum dísze (121. sz.). A pannonhalmi monostornak numizmatikai szakkönyvet juttatott, és lehet, hog}' másutt is vannak még lappangó ajándékai. Más felekezetek felé sem fukarkodott adományaival: a pesti (Kálvin téri) református gyülekezet két nagyszabású augsburgi ezüstművet kapott tőle (ma a kecskeméti Ráday Múzeum őrzi őket: 124-125. sz.), a kecskeméti református iskolának pedig Sylvester János Újszövetség-fordítását, az első, Magyarországon nyomtatott magyar nyelvű könyvet (257. sz.) ajándékozta. A legszebb gesztussal az evangélikus egyház felé fordult. 1815-ben, amidőn elhatározták az Országos Evangélikus Levéltár létrehozását, nagy értékű irat-együttest engedett át levéltári gyűjteményéből, s ehhez csatolta utóbb Luther Márton saját kezűleg írott végrendeletét (275. sz.). „Vallás tiszteletének, nemzete szeretetének hódol W. lankovich Miklós", íratta rá a pesti református gyülekezet számára ajándékozott fedeles serlegre 1832-ben. Gyűjteményeivel szoros intellektuális kapcsolatban volt. Sok tudományos cikket publikált. Történeti érdeklődése vitte a régészet területére; egy életen át gyűjtötte, másolta a sajátos szempontjai szerint összeállított - Magyar dalok sorozatát; a Közönséges Magyar Könyvtár bibliográfiai anyaga szintén évtizedeken át bővült és alakult. Több tudományos munkájában tagadhatatlanul van valami dilettáns vonás, de saját korából ezzel aligha rítt ki. így is ő „publikálta" az első, a benepusztai honfoglalás kori sírleletet (s juttatta a Nemzeti Múzeumba), persze naivul a délceg „Bene vitéz" maradékait ismerve fel benne; szenvedélyesen kutatta a régi magyar nyelvi emlékeket (a Jordánszky-kódexben például mindenképpen Bátori László bibliafordítását szerette volna látni, persze tévesen); felismerte Wathay Ferenc énekeskönyvének kettős jelentőségét: nemcsak szövege kiadására gondolt,