Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

KATALÓGUS - I. FESTMÉNYEK ÉS FARAGVÁNYOK

14 inkább naturalisztikus típusa, amit csak hatásosabbá tesz az uralkodói jelvények mellőzése a festményen. Míg a grazi kép felirata viszonylag rövid és tömör, addig a budapestié inkább moralizáló, a szokásos utalással arra a tényre, hogy halálunk után mindannyian egyenlők leszünk. B. B. MTKCs 1907, 140; Peregriny 1909, 445, 578, 859; MTKCs 1922, 14., 80. sz.; Entz 1939, 184; ANKWICZ-KLEEHOVEN, HANS: Das Totenbildnis Maximilians I. In: Wiener Jahrbuch für Kunstgeschichte 11 (1937), 60-62; PIGLER, ANDOR: Portraying the Dead. In: AHA 4 (1956), 9-11. 15. Mária gyermekével, Assisi Szent Ferenccel és Alexandriai Szent Katalinnal 1539-1545 körül Prospero Fontana (1512-1597) Fa, olaj; 73,5 x 52,5 cm Restaurálta Béres Erzsébet, 2001-2002 Jankovich Miklós első gyűjteményéből. Inv. Imag., 69. sz.: „Virgo Beáta cum Jesulo et Sancto Francisco per celeberrimum pictorem Raphaelem Urbinatem ita elaborata, ut potius encausto facta, quam in ligno picta videatur. - Altitudinem 2 Vi pedis. - Pretiosum hoc et rarissimum artis pictoriae monumentum per Comités Thurn Goricienses, qui illud ab antenatis Neapoli residentibus obtinuerant, Viennam occasione concursus Viennensis delatum venui exponebatur ab aureis mille ducentis, subseque tarnen a septingentis viginti aureis per Sp(ecta)b( «)lem D(om/')num Nicolaum Jankovich obtentum fuit. - In circumferentia lignea eleganti inaurata, etiam peculiari armarioli e duro ligno provisa." A MNM-bó1 1875-ben került az OK-ba, 1906-ban pedig a SzM-ba. Budapest, Szépművészeti Múzeum, Régi Képtár, ltsz.: 57 Az 1838-as kéziratos inventárium több fontos információval is szolgál. Különösen értékes ritkaságnak írja le, hiszen alkotójaként a 19. század első felében kultikus tisztelettel övezett Raffaellót nevezi meg. A megfestés módjának rendkívüli finomságát azzal érzékelteti a leírás, hogy a kép „inkább enkausztikus eljárással készültnek, mint fára festettnek tűnik". A korábbi tulajdonosokat a Habsburg Birodalom egyik hercegi és grófi ágon egyaránt népes nemesi családjában, a Thurn famíliában jelöli meg, közelebbről annak goriziai tagjaiban, akik a festményt Nápolyban letelepedett őseiktől örökölték. Jankovich a Thurn grófoktól Bécsben vásárolta meg a művet, méghozzá a bécsi kongresszus idején, vagyis 1815-ben, és kedvező áron, az eredetileg megszabott 1200 helyett 720 arany forintért. A hit Raffaello szerzőségében nem lehetett hosszú életű, ha a Nemzeti Múzeum 1848. évi katalógusában már a „Rafael után" meghatározás szerepel (idézi Térey 1916, 133). Nem tudni, ki mondta ki először Sodorna nevét, akinek szerzőségét Adolfo Venturi már 1900-ban, Lederer Sándor 1907-ben, John C. Van Dyke 1914-ben cáfolja, Térey viszont ismét biztos tényként kezeli. Pigler Andor a magánájtatossági képet nem köti névhez, hanem ismeretlen közép-itáliai mester 16. század második negyedéből való festményeként határozza meg. Az attribúciós kérdés helyes megoldásához az első fontos lépést Philip Pouncey tette meg 1964. októberi szóbeli közlésében: a művet Raffaello egyik bolognai követőjének, Innocenzo da Imolának tulajdonította. A leginkább meggyőző mester-meghatározást szóban, majd levélbeli közlésben (1989. szeptember 17.) Mauro Lucco mondta ki. Megmaradva a bolognai cinquecento térbeli és időbeli határain belül, a raffaellói példát purista modorban követő, és még az érett reneszánsz mesterek nemzedékéhez tartozó Innocenzo Francucci helyett a legalább 25 esztendővel fiatalabb, és manierista módra bonyolult stílusképletet mutató művész, Prospero Fontaira szerzőségére tett javaslatot. A Régi Képtár 1991-ben megjelent sommás katalógusába ezzel a meghatározással került be a kép. Prospero Fontana formanyelvének összetevőit a legrészletesebben Vera Fortunán" Pietrantonio elemzi a bolognai cinquecento valamennyi jelentős festőegyéniségét tárgyaló, több szerzős, kétkötetes munkában (Pittura bolognese del'500. Szerk. FORTUNATI PIETRANTONIO, VERA. Bologna 1986, I, 339-351). Fontana a Bolognában dívó raffaellizmussal éppen mestere, Innocenzo da Imola révén teremtett közvetlen kapcsolatot, majd a Raffaello nyomá-