Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

KATALÓGUS - I. FESTMÉNYEK ÉS FARAGVÁNYOK

rangot kapott. Részt vett a törökellenes felszabadító harcokban, Buda (1686), illetve Eger (1687) visszavívásában. 1712-ben országbíró lett. Közismert politikus és államférfi, de a magyar irodalomtörténet is számon tartja a manierista költészet jelentős képviselőjeként. Mecénási tevékenysége is számottevő volt. A képen belül ovális mezőben jelenik meg az ábrázolt derékképe; bal kezében ágyúgolyót tart, amely a vászon hátoldalán olvasható felirat szerint Eger vára alatt jobb kezét ellőtte. (A képtári, illetve képcsarnoki katalógusok műtárgyleírásai érdekes módon a felirat által megmagyarázott motívumot nem tudták értelmezni, s „golyó"-ként, „aranygolyó"-ként írják le.) Az ősgaléria-portrék hagyományától számos vonásában eltér a festmény: ilyen a szokatlan attribútum, a visszafogott eszközökkel bemutatott, inkább festőiségre, mint az ornamenselemek hangsúlyozására törekvő viseletábrázolás. Szokatlan az arc jellemzése, a portrévonások kiemelése, a részletek visszaadása mellett a férfi személyiségének érzékeltetése. A festményt Koháry legismertebb grafikus portréival összehasonlítva különösen szembetűnő annak kvalitása. Elias Widemann sorozatának lapján (papír, rézmetszet; 27,8 x 18,4 cm; TKCs, ltsz.: 5474) viszonylag fiatalon jelenik meg, fejfedőben, körszakállal. A merev, sematikus arckép kevéssé adja vissza Koháry jellemző vonásait. Karl Wilhelm Brand és Johann Andreas Pfeffel rézkarca (papír, rézkarc, TKCs, ltsz.: 2646) a legismertebb, legtöbbet közölt Koháryportré; az egészalakos ábrázoláson a háttérben Justitia allegorikus nőalakja, csatajelenet, az előtérben oszlop drapériával, s kartusban az ábrázoltra vonatkozó felirat látható. A csípőre tett kezű, baljával az ágyúgolyót tartó figura merev, elrajzolt alakja, karikatúraszerűen elnagyolt arcvonásai a grafikát nem emelik Koháry legjobb arcmásai közé. B. B. Ligeti 1870, 19., 51. sz.; MTKCs 1894, 31; MTKCs 1907, 75; Peregriny 1909, 438, 561, 856; MTKCs 1922, 22., 189. sz.; Osgalériák 1988, C.56. sz. 34. Danaé és az aranyeső 18. század közepe (?) Lorenzo Gramiccia (1702-1795?) Palakő, olaj; 19,5 x 24,5 cm Jankovich Miklós első gyűjteményéből. Inv. Imag., 50. sz.: „Effigies virginis Danaë a Jove in pluviam auream transformato impraegnatae picta in schisto polito; circumferentia lignea inaurata." A MNM-ból 1877-ben került át az OK-ba, 1906-ban pedig a SzM-ba jutott. Budapest, Szépművészeti Múzeum, Régi Képtár, ltsz.: 928 34 Annak ellenére, hogy a kéziratos protocollum nemhogy mesternevet, de még iskolát sem említ a kép leírásakor, feltételezhető, hogy az 1868. évi Kubinyi-féle képtárvezetőben felbukkanó, meglehetősen ismeretlenül csengő „L. Gramizia" meghatározás (amelyet Ligeti is átvett) még magától Jankovichtól, illetve alighanem a mű előző tulajdonosától származik. Hiszen a képen semmilyen kézjegy vagy felirat nem látható, és ez az abruzzói születésű, római tanultságit, s szignatúráin magát még velencei évei alatt is büszkén rómainak valló kismester, a 18. századi klasszicizáló barokk nagy munkabírással, ám csekély eredetiséggel bíró képviselője, aligha tartozott a stílusuk alapján bizonyossággal felismerhető művészek közé. Noha a keretre erősített egykori Nemzeti Múzeum-beli képcédulán még ma is olvasható a régi meghatározás, a festmény az idők során - talán a mester teljes elfeledettsége miatt - elszakadt egykori attribúciójától, és ismeretlen 18. századi festő műveként a selejtanyagba került. Pigler is lemondott róla, és kihagyta a Régi Képtár katalógusaiból. Újrafelfedezése a „checklist"-nek köszönhető, amely névtelenül ugyan, de első ízben közölte a festményt (SzM 1991, 60. [SZIGETHI, ÁGNES]). Bár Gramiccia műveinek még napjainkra is csak egv kis töredéke publikált (PANSECCHI, FIÜRELLA: Ceccarini e Gramiccia a Tor de' Specchi. Vicenda di Lorenzo Gramiccia. In: Bolletino d'Arte 37-38 [1986], 129-136; Il Seicento e Settecento Romano nella Collezione Le m me. [Kiáll, kat., Musée du Louvre, Paris - Palazzo Reale, Milano - Palazzo Barberini, Roma] Szerk. LOIRE, STÉPHANE. Pans 1998, 161-162, 259-260. [MICHEL, OLIVIER]), a kép mind stíluskritikai alapon, mind típusa alapján egyértelműen sorolható életművébe. A mester hol önállóan, hol Sebastiano Ceccarini és Etienne Parrocel munkatársaként számos római és Róma környéki templom oltárképe, belső dekorációja megfestésében közreműködött (pl. Padovai Szt. Antalnak megjelenik a kis jézus, mellékoltárép, Santa Dorotea in Trastevere), de jártas volt az intimebb műfajokban, különleges technikákban is (pl. Fájdalmas Szűz három angyallal, Nationalmuseum Stock-