Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

KATALÓGUS - I. FESTMÉNYEK ÉS FARAGVÁNYOK

A leltárban a 9. szám alatt leírt, vászonra festett „Genuina effigies", azaz „Igaz kép" Peregrinynél mint 18. századi olasz munka, „A Mária-Czellben lévő műnek XIV. századbeli (sic!) másolata" szerepel. Ezt a darabot a selejtraktárban helyezték el, Pigler nem említi egyik katalógusában sem. A Jankovich-leltárban említett kerete nem azonosítható, bizonyára nincs meg. A kvalitását tekintve szerény festményt nem művészi értéke, hanem műfaja okán méltatja figyelemre az újabb kutatás. A kép hátoldalán lévő pecsét (felirata: „Schatzkammer Bild zu M. Cell") azt bizonyítja, hogy ún. autentikus kegymásolat (Gnadenkopie, Devotionalkopie) a mariazelli Kincstárkép után, azaz az eredeti képnek tulajdonított erőt hordozza, mivel elkészülte után hozzáérintették ahhoz. Ezeket az ábrázolásokat nevezik „Igaz képnek" (wahre Abbildung, vera vag)' genuina effigies). A mariazelli kincstárban őrzött eredeti képről itt csak röviden említjük meg, hogy az valójában egy italo-bizantin félalakos Madonna-kép, melyet Andrea Vanni (1353-1413) sienai mesternek tulajdonítanak. A legutóbbi időkben sor került végre restaurálására és vizsgálatára is, ennek eredményei azonban még publikálatlanok. A Schatz kammerbild mai formájában egy fémborítású, ikonszerű plenarium. A történeti hagyomány szerint Nag)' Lajos magyar király adományozta 1363-ban a mariazelli templomnak a „pogányok" elleni győztes csata emlékére, mivel „a királynak megjelenő Szűz győzelmet ígért a pogányok elleni harcban, majd a képet az alvó király mellyére teszi". A festmény az Aiijou-kegyképek sorának egyik jelentős darabja, az aacheni, a czçstochowai és további képekhez hasonlóan. A félalakosnál nagyobb kivágatú Madonna-kép nem a hagyományos bizánci Hodégétria-típushoz tartozik, hanem annak megfordított variánsa, az ún. Dexiokratousa, melyen az anya jobbján tartja a Gyermeket. Ugyanolyan legendás eredetű, „nem emberi kéz által festett", acheiropoiétos típusú ábrázolás, mint számos társa. A fatáblát Anjou-liliomokkal díszített zománclemez fedi, keretén Anjou-címerek és emblémák. A képre későbbi fogadalmi jegyek, tárgyak vannak felfüggesztve. A mariazelli zarándoklat középkori eredetű, de igazi fellendülése a barokk korszakban teljesedett ki, amikor Mariazell a Habsburg Birodalom egyik legfontosabb zarándokhelye lett. Ekkoriban Máriát „Magna Mater Austriae" és „Magna Domina Hungarorum" néven említik. A kincstárkép is zarándoklatok tárgya és célja lett. Barokk kori szokás szerint másolatok is készültek a kegyképről, az elsőt Maximilian Ernst, Habsburg főherceg (1583-1616) rendelte, ezt azonban tárgyi valójában nem ismerjük. Festett másolat furcsa módon egyébként is kevés maradt fenn (összegyűjtésük, feldolgozásuk mindazonáltal még hiányzik), annál több ún. kis kegykép-, azaz kisgrafikai ábrázolása ismert. Ezért tekinthető a Jankovich-gyűjtemény darabja érdekes történeti dokumentumnak éppúgy, mint a kissé későbbi, ma az esztergomi székesegyház káptalani tanácstermében őrzött másik festett másolat is. Mindkét darab elsősorban történeti dokumentumként becses, nem pedig műtárgyként. A Szépművészeti Múzeumén egy különös applikációt látni: a Madonna nimbuszából induló fehér díszítményt, mely talán strucctollat idéz. Ez ma nincs rajta a képen, az ábrázolások tanúsága szerint azonban a 17-18. században látható volt. A kegymásolat festője a maga naiv módján ábrázolta a középkori prototípust, leegyszerűsítette az ornamentális motívumokat és a drapériát, ugyanakkor különleges bájjal elevenítette meg a Madonna arcát, teljesen megváltoztatva az átszellemült, de sematikus fiziognómiát, egy eleven tekintetű, hús-vér asszony vonásait kölcsönözvén neki. U. Zs. OK 1897, 828. sz.; Peregriny 1909, 445, 499-500, 839; URBACH ZSUZSA: „Genuina effigies..." A máriacelli kincstár kegyképének másolata a Szépművészeti Múzeumban. In: Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára. (A Magyar Nemzeti Galéria Evkönyve.) Budapest 1991, 255-261. 27. Krisztus siratása 17. század Németországi (?) festő, id. Josef Heintz (1564-1609) után Réz, olaj; 39 x 26,5 cm Jankovich Miklós első gyűjteményéből. Inv. Imag., 62. sz.: „Albrechti Düreri depositio Christi e cruce, viridis coloribus depicta in lamina cuprea, altitudine 9 pollicum, in circumferentia lignea inaurata." A MNM-ból 1877-ben került az OK-ba, 1906-ban pedig a SzM-ba. Budapest, Szépművészeti Múzeum, Régi Képtár, ltsz.: 965 A Bázelben született Joseph Heintz II. Rudolf császár udvari festője volt 1591-től. Az ő egyik megbízása kapcsán utazott 1597-ben Augsburgba, mely akkoriban a német nyelvterület, sőt Európa egyik leggyorsabb ütemben fejlődő és legjelentősebb városa volt. (Mintegy 40 000 lakosával ugyanakkora volt, mint Nürnberg, csaknem akkora, mint Köln, és kétszer nagyobb, mint Frankfúrt am Main vagy München!) Itt kötött házasságot eg)' jómódú kereskedő leányával, Regina Gretzingerrel 1598-ban, aminek révén polgárjogot kapott a városban, valamint évente újra kérvényezendő engedélyt, hogy állandó lakhelye másutt legyen. Udvari festő lévén Prágában lakott, de nemcsak polgárjoga vag)' rokonsága miatt maradt szoros kapcsolatban Augsburggal, hanem megbízatások révén is. Több építkezés mestere volt, de festményekre is kapott megrendeléseket. Ilyen volt az a Piéta is, melyet az augsburgi Szent Mihály-temetőkápolna számára festett 1607-ben. Az eredeti oltárkép ma is az augsburgi Michaelskapellében, annak egyik mellékoltárán látható (vászon, olaj; mérete közöleden; szignált, datált). A kép állapota az 1970-as évekre a szakirodalom szerint (ZIMMER, JÜRGEN: Joseph Heintz der Ältere als Maler [1564-1609]. Diss. Heidelberg