Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

KATALÓGUS - I. FESTMÉNYEK ÉS FARAGVÁNYOK

szeti Múzeum raktárának mélyén méltatlanul merült a feledés homályába. Szerzősége többször volt vitatott, holott a jelenleg elfogadott Bartholomaeus Spranger-attribúcióval indult útjára már Jankovich gyűjteményéből is. Első ízben Pulszky Károly kérdőjelezte meg a hagyományos meghatározást. 1881-ben, abban az évben, amikor megbízták az Országos Képtár vezetésével, az általa összeállított ideiglenes lajstromba Frans Floris név alatt vette fel a képet, majd 1888-ban - nyilván Hymans időközben megjelent publikációjának a hatására - ismét visszatért az eredeti változathoz. Pigler Andor ugyanezt az utat járta végig: Frans Floris Londonban és Berlinben felbukkant tanulmányfejeitől befolyásolva (FRIEDLÄNDER, MAX J.: Die altniederländische Malerei, XIII. Leiden 1936, XXXIV-XXXVI. tábla) 1954-es katalógusában a képet ugyancsak e mesternév alá sorolta be, majd így szerepelt A manierizmus korának művészete című budapesti, 1961-ben megrendezett kiállításon is. Oberhuber disszertációja erősítette meg végérvényesen az északi késő manierizmus vezető mestere, Spranger szerzőségét, amit 1967-es katalógusában már Pigler Andor is respektált. A festmény témájának korrekt meghatározása 1881-ig váratott magára. Az ábrázoltat tévesen mindaddig Costus király leányának, a később Alexandriai Szent Katalin néven kanonizált szentnek hitték, míg Pulszky Károly fel nem ismerte benne Szent Borbálát. Az azonosításban nyilvánvalóan támpontul szolgált számára a kép hátterében látható kerek torony a három ablakkal, Borbála kizárólagos attribútuma, ellentétben a pálmaággal, a vértanúság általánosan használt jelképével, illetve a kezében tartott könyvvel, amely a szentéletűek bölcsességére utal. Nem talált visszhangra a kutatók körében Theodor von Frimmelnek a Kleine Galerienstudien című művében rögzített véleménye, mely szerint a festmény töredék, s mint ilyen, értékelhetetlen. Ezzel szemben Oberhuber a már említett disszertációjában nemcsak azt szögezte le egyértelműen, hog)' egy befejezett és eredetileg ekkora méretre tervezett kompozícióról van szó, hanem elsőként tett kísérletet datálására is. Megítélése szerint a budapesti festményt Spranger Bécsben festette 1578 táján, még mielőtt áttelepült volna II. Rudolf császár prágai udvarába. Ligeti Antal, a Magyar Nemzeti Múzeum egykori képtárőre a budapesti képpel kapcsolatban megjegyezte, hogy „Spranger nag)' tehetség volt, hibája azonban, hogy műveiben nincs meg a kellő természetesség". Spranger főként munkásságának késői, prágai szakaszában festett olyan, az internacionalista manierizmus teljes eszköztárát felvonultató darabokat, amelyeknek rafinált kivitelezése már távol áll e korábban készült mű visszafogottságától. Itt még árulkodóan tör felszínre a mester flamand iskolázottsága és itáliai tanulmányútjának tapasztalata: a modell beállítása és a háttér ablakkivágata az olasz reneszánsz porték emlékét idézi, a jellemábrázolás módja és a kép típusa pedig a flamand romanizmus nagyhatású mestere, Frans Floris befolyásáról tanúskodik. Mindez nemcsak az egykori Floris-attribúciókra ad magyarázatot, hanem Spranger műfaji előképére is. A festmény véleményem szerint sem töredék - és ezt napjainkban már technikai vizsgálatok is alátámasztják (Nemcsics Imre, 2002) -, hanem az ún. „tronie"-k, vagyis kis formátumú fejtanulmányok csoportjába tartozik (DE VRIES, LYCKLE: Tronies and other single figured Netherlandish paintings. In: Nederlandse portretten. Bijdragen over de portretkunst in de Nederlanden uit de zestiende, zeventiende en achttiende eeuw. [Leids Kunsthistorisch Jaarboek, 8, 1989.] s'Gravenhage 1990, 185-202). Ezek a gondosan kivitelezett, önálló kompozíciók generációkon keresztül továbbélő konvenciók és ikonográfiái előírások figyelembevételével készültek. A rajtuk ábrázolt karaktérfejeket sok esetben később felhasználták vallásos, történelmi vag)' mitológiai tárgyú képeken is. Ennek az igen népszerű képtípusnak - Rubens és Van Dyck előtt - Frans Floris volt a leginkább inspiratív erejű művelője. Példája nyomán számos mester csiszolgatta festői és típusteremtő képességeit e műfaj keretein belül, így Spranger is. Budapesti képén egy örökérvényű ideált alkotott, a külső és belső szépség földi halandók által elérhetetlen összhangját teremtette meg: a nemes arcél, a fenséges tartás, az elegáns öltözék és hajviselet felszíne mögött töretlen elhivatottság és szűzies tisztaság rejlik. Királynői pompát, mély fájdalmat és reményt tudott festői eszközökkel, egymást nem kizáró módon érzékeltetni. Egyelőre nem ismert a mestertől olyan nagyméretű történeti kompozíció, amelyen felbukkan a budapesti kép ábrázoltja, reminiszcenciái azonban jó néhány nagyalakos női szentjén tovább élnek (vö. Szent Borbála, Karlsruhe, Staatliche Kunsthalle; Szent Katalin, Berlin,