Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

előre nem köthető. A gyűjtemény nagy értéket azonban nem ezek, hanem a 15 darab nagy ezüstserleg és kancsó jelentette. A legkorábbi köztük egy nürnbergi IE mesterjegyes serleg, rajta Rákóczi László és Bánffy Erzsébet vésett monogramjával. E darab egy kettősserleg fele volt, a másik tag elveszett. Teste igen szépen gravírozott. Megmaradt egy ép kettősserleg is, 1585 körül készült Augsburgban, gazdag plasztikus dísszel. Ezek Rákóczi Lászlóéi voltak, míg egy másik nagy födeles serleg származásáról semmit nem tudunk. Valamikor az 1620-as években készült, talpa harang alakú, az egész edény különféle mesés és létező tengeri lényektől hemzseg, ami talán összefügg a serleg tulajdonosával. Homályban maradt származása esetleg arra vallhat, hog)' vásárolt darab, s magyar családokkal nincs közveden kapcsolata. Tetején római harcos áll. Ugyancsak korai barokk stílusjegyek figyelhetők meg Gabriel Schmidt augsburgi ötvös ananászserlegén, melynek talpa harang alakú, a fedélcsúcsán egy vázaidomú gombbal. Feloldatlan „P" mesterjegye van annak a nagyméretű augsburgi fedeles serlegnek, amely a 17. század első felében készült, ezen immár a teljes barokk ötvös-ornamentika megjelenik: talpán vadászjelenet, gazdag gyümölcskötegek, csigás fülkagylódíszek. Rákóczi László tulajdonából származik. Az Erdődy-kincstár hét hatalmas díszserlege kétségtelenül a tárház legnagyobb mutatványa. A serlegek lózsef történetéből vett jeleneteket ábrázolnak, egyelőre nem dönthető el, hogy a tárgyválasztásnak milyen aktualitása, rejtett jelentése lehetett 1633ban. Valamennyi Elias (I) Drentwett mesterjegyével és augsburgi városi hitelesítő jeggyel van ellátva. Már pusztán méreteiknél fogva is rendkívüliek, a legnagyobb európai ötvöstárgyak közé tartoznak. Magasságuk 93 és 65 cm között változik, a legnagyobb súlya 5130 gramm, 2050 a legkisebbé. Összsúlyuk mintegy 25 kilogramm. Azt, hogy valójában hány darab készült, arra nézve csak találgatások lehetségesek. A hét ép serleghez ugyanis csatlakozik egy nyolcadik, amelynek ma csak a kehelyrésze van meg. Ez ma fedeles pohárnak néz ki, 2040 grammos súlya szerint, továbbá 42 cm-es magassága alapján ez az egyik legnagyobb serleg lehetett. Nem valószínű, hogy Elias (I) Drentwett, illetve a Drentwett-műhely ily csonka darabot kiengedett volna a keze közül. A serleget ismeretlen okból már az Erdődy-gyűjteményben szedhették szét. A probléma egy részéről egy további Erdődy-serleg ad számot, melyet helyesebb talán Rákóczi-serlegnek mondani, lévén, hogy felső szélén az ő nevének jól ismert monogramja áll. Ennek fedelén egy megfejtetlen jelzés van: „F. G. 6", továbbá egy ötvösjegy (pávás GP ligatúr). Szárán ED jegy, továbbá augsburgi városjegy, fedeles kelyhén nürnbergi városjegy és MR mesterjegy található. Eszerint e serleg felső és legrégibb, stílusában régiesebb részét Martin Rehlein nürnbergi ötvös (mester 1566-tól, meghalt 1613-ban) készítette. A talp gazdag, indás, profilos, kartusos, ezt Georg Bair (vagy Pair, mester 1573, meghalt 1604-ben) állította elő. A szár a legkésőbbi, készítője a mesterjegy alapján könnyen azonosítható magával Elias (I) Drentwettel, a hét ép serleg mesterével. Ezzel látszólag a nyolcadik serlegnek nem csupán a kelyhe, hanem szára is megkerült. Csupán az jelent nehézséget, hog)' ha a nyolcadik serleget és feltételezhető szárát összeillesztjük, arányok szempontjából nem illik az edénysorozatba, a nyolcadik szár, úgy tűnik, hogy egy kisebb serleg része volt. A sorozat tehát legalább kilenc darabból állott. Az Erdődy-ezüstgyűjtemény legnemesebb arányú és kivitelű darabja egy nagy talpas kancsó, mestere Matthäus (I) Seutter Augsburgból. Ez is Rákóczi Lászlóé volt, ikonográfiája is jól megfelel a harcias, tragikus sorsú ifjú hős életideáinak. A ráforrasztott három érmet a mohácsi csata emlékére verték; a kiöntő oroszlánfejes. A fedeles kupák minden kincstárban nagy számban fordultak elő, az Erdődyeknél azonban csupán kettő maradt fenn, ami az egyik legerősebb bizonyíték amellett, hogy a megmaradt edények a valahai tárháznak csupán töredékét teszik ki. Mindkettő augsburgi és 18. századi: Caspar Risz von Rissenfels kagylódíszü munkája nem emelkedik a jó átlag fölé, Franz Anton Betie elefántcsont kupája szépen faragott allegorikus figurákat mutat, a foglalás is gazdag díszű. Ez a darab már meghaladja az adagot, de nem ér közelébe a legkiválóbb, többnyire németalföldi faragásokat alkalmazó elefántcsont kupáknak. Különleges ötvöstárgy volt Rákóczi László kristálypalackja, kétfejű sasos Rákóczi címerrel, kettős (Rákóczi-Bánffy monogrammal). Aranyozott ezüstfoglalásban egy vízszintes, nyolcoldalú kristályhasáb az edény, ami egy nyolcoldalú talpon áll. Fogantyúja csuklóban jár. Késő manierista, keresetten suta tárgy, lényege, hogy az alapvetően vertikális szervezésű ötvöskompozíciókkal szemben ez kettős építésű. Lehet, hogy még 16. századi, a vésett monogramok természetesen későbbiek, mint a tárgy maga. Magyarországon, bár a régi leltárak leírásaikkal szinte tele vannak, elég kevés ezüst kézmosó tál és hozzá való kanna maradt fenn. Épp a ritkaság okán becsüljük meg azt, amely az Erdődy családnál megmaradt. Ezt a páros tárgyat Tobias Kramer augsburgi ötvös készítette a 17. század első harmadában. A kincstár fedeles golyóslábú pohara, azaz billikomja 17. századi magyar munka, testét császárfejek díszítik, ahogy az az összes ötvös-iskolában szokásos. Végül emlékezzünk meg az Erdődy-gyűjtemény két pompás táljáról, valószínűleg ezekhez is tartozott valaha kancsó. Az egyik tál szabályos kör alakú, öt medalionjában állatalakokkal díszített, hólyagos, reneszánsz stílusú mintákkal. Régebben 16. századi spanyol munkának tartották, mert hasonlóságot mutat a hispano-mór kerámiatálakkal. Ez a meghatározás nem meggyőző, s e rendkívüli mű inkább német lehet, az Erdődy-címer későbbi rávésés. De az is lehet, hogy a másik, ovális, bécsi próbajegyes, CH mesterjegyes tálhoz hasonlóan az osztrák főváros udvari műhelyéből származik (a jegy nélküli, de nagyon magas színvonalú munkáknál udvari műhelyre mindig célszerű gyanakodni). Az ovális tálról elképzelhető, hogy Christoph Hedenek (mester 1574-től, meghalt 1594-ben) munkája. A két tál látszólag nagyon eltér egymástól, a gazdag, állatalakos díszítés azonban egyazon ikonográfiái rend eredménye. Úgy tűnik, hogy az apróbb ezüsttárgyak, poharak, a magyar talpas poharak, az ékszertálkák az Erdődy-tárházban nem kaptak helyet, oda csak az kerülhetett be, ami vitathatatlanul kiváló és fejedelmi, de legalábbis főrangú. Az Erdődy-kincstár igazán teli volt olyan darabokkal, melyeket lankovich erősen kívánhatott a maga számára. Elsősorban a Mátyás királlyal, Bakócz Tamással, a régi Erdődyekkel, Rákóczi Lászlóval kapcsolatos művekre vágyhatott, s ezekről - ha máshonnan nem, Erdődy Istvántól - feltehetően voltak ismeretei. Minthogy azonban az eladásra az Erdődy családnak semmi oka nem volt, lankovichnak sem maradhattak reményei. A Zay család Ugróc várának ősi tulajdonosa, felemelkedése során hatalmas birtokokra tett szert, majd ezek jó részét a török hódítás következtében el is vesztette. Katonai és diplomáciai tehetséggel, szerencsés házasságokkal azonban a vagyon helyreállt. Egyike a hitelesen a 13. századig visszavezethető családoknak. A régi famíliák között abban is a kivételesek, hogy az ellenreformációt is átvészelték. így jóllehet már 1560-ban báróságra emeltettek, a magyar grófi rang csupán 1830-tól illette meg őket. („Időben" történő katolizálás a rangemelést feltehetően virgoncabban elősegítette volna.) A Zay grófok kincstárában kiváló, nem kis részben magyar mesterek műveit tartalmazó ötvösmű volt, s ezek, bár kis részben, de fenn is maradtak a 20. század elejéig. A Zay-kehely a 16. században készült, megrendelője Zay (I) Lőrinc volt, vitéz katona, aki török fogságba esett, és ott is halt meg 1590-ben. A kehely a késői sodronyzománcos munkák példája, 1651-ben báró