Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

Izabella tárgyait Jankovich Miklós 1816-ban vásárolta Bécsben Zamoisky grófnőtől. A lengyel származású család múltjába tekintve elég jól következtethetünk a kincsek vándorlására is. A Zamoisky család akkor került Magyarországgal és Erdéllyel kapcsolatba, amikor Báthori Istvánt (ki János Zsigmond halála után, 1571-től Erdély ura lett), a lengyel rendek az ország királyául választották. Báthori István (1533-1586) és fivére, Báthori Kristóf (1530-1581 ) a család somlyói ágának díszei, a cselszövésektől sűrű fejedelemségben, ahol a rokonok is vígan gyilkolták egymást, kivételes, egymást segítő, szerető testvérek voltak. Hatalmas műveltségű, európai látókörű férfiak voltak, számos nyelvet beszéltek - Kristóf minden jelentős európai nyelvet. Az Izabella- és János Zsigmond-kincseket, nem lévén örökösük, az Erdély felett szuverén Báthoriak vették birtokukba, s e szempontból csupán István és Kristóf jöhet szóba, a királyi kincsek birtoklását a 15-16. században legitimizáló tényezőnek tekintették, vagy legalább is hatalmi jelnek. Ian Zamoiszky (Zamoisky) szerepet játszott abban, hogy Báthory István vajdát lengyel uralkodóvá emelték, s a király nem maradt hálátlan, a lengyel urat kancellárjává tette, s messzebb néző terveiben Erdély trónjára szánta. Elébb azonban bátyját, Kristófot ajánlotta vajdaságra, ami meg is lett, Kristóf 1576 és 1581 között viszonylag békés körülmények között kormányozta az országot. Miután 1581-ben elhunyt, leánya, Griseldis, bizonyos Garázda János kíséretében Lengyelországba ment nagybátyjához, ahol megismerkedvén Zamoiszkyval, 1583-ban nőül ment hozzá. Nyilvánvaló, hogy Izabella kincsei valamikor ezen események során kerülhettek a Zamoiszky családba, s azokat hosszú évszázadokon át hűen őrizték, s végül megadták annak lehetőségét is, hogy visszakerüljenek Magyarországra. Báthori Griseldis és férje latin nyelvű levelezése fennmaradt, a szakirodalom szerint azonban ezek személyes jellegűek, s a kincsekről nem szólnak, pedig csaknem bizonyosra vehetjük, hogy ezek Griseldis hozományaként jutottak a lengyel családba. Hogy azután a hozományt István király adta, vagy azok Kristóf fejedelem birtokában voltak, és Griseldis egyenes módon örökölvén azokat, vitte a házasságba, teljes bizonyossággal el nem dönthető. Talán megfontolás tárgya lehet, hogy a két kiváló Báthori közül az idősebb, poliglott Kristóf egyértelműen Izabella híve volt, s ennek követe Franciaországban, s ez előtt még, szinte gyermekfejjel János Zsigmond egyik hadvezéreként is szolgált. Kitartó és meg nem bicsakló hűsége az utolsó két Szapolyai iránt esetleg következtetésre adhat módot. (A Zamoiszkyak magyar kapcsolatai ezzel nem merültek ki, később az Ocskayakkal is házassági viszonyba kerültek.) Hogy ennyit időztünk az Izabella-kincseknél, annak természetesen fő oka azok magas minősége, de jól szemléltethető rajtuk keresztül maga az élő múlt is. A többi evőeszközzel, szelencécskével nem fogunk ennyit vesződni, még akkor sem, ha bőven akad köztük kiváló. Nem kis részüket a pesti vásáron rendszeresen és szemesen vásárló Löwy Hermann szerezte be, igen sok darab folyókból került elő, halászáskor vagy szabályozáskor, három darab 16. századi kanalat a sziszeid halászok a Szávából emeltek ki, egy 1657-es évszámot viselő másik kanál a Bodrogból Pataknál, még egy a Duna partján, egy zománcos, kis szelence a Sárvíz szabályozásakor jutott a felszínre, majd Jankovichhoz. A budai Szent György téri munkálatoknál, a kolozsmonostori templom feltárásakor, Homokterenyén stb., stb. kerültek elő főleg kanalak. Ki lehet emelni a sorból két CW mesterjegyes brünni kanalat az 1600 körüli évekből, csepp alakú merítője igen szép forma, s látszik rajta, hogy más műfajokban is jártas keze alól került ki. A rendkívül ritka Petrovich Ferenc budai ötvösmester - aki 1696 és 1720 között mutatható ki Budán kanala, egy eszéki ékszerésztől származik; Huszt várából két 17. századi kanál került elő. Gyöngyházmarkolatú kés bukkant fel akkor, amikor elkezdték a török kiűzése után a budai várban az új királyi palota építését, már a 18. században. Talán a 17. század elején készült. Jankovich nem volt különösebben nagy szelencegyűjtő, ennek ideje inkább csak a 19. század utolsó negyedében jött divatba, őt különben is inkább a régi darabok érdekelték, melyek igen ritkák. Egy aranyozott ezüst példányra 1546-os évszámot véstek, ezt a diósgyőri erdőben lelték. A dolog elég gyanús. Egy másik, igen kérdéses korú darab pedig Vajdahunyad régi templomából származik. Magányos darab a kassai dominikánusoktól szerzett 17. századi ezüstcsengő, rajta vésett lambrequin-dísszel, azaz függönymotívummal. A motívumot ezüstpoharakról vette át a mester, érdekesség, hogy a motívum eredete eddigre már elhalványodott, így aztán nem csoda, hogy a függöny lelógó csúcsai e darabon felfelé állnak. Ugyancsak az ötvösség körébe sorolhatók az ezüst kötéstáblák, nagy többségükben imakönyvek borítói. Jankovich a magáéit, melyek jó darabok és többnyire megbízható származásúak is, nem a könyvek, hanem az ezüst dísztárgyak között leltározta. Jelentősebb ezüst imakönyvkötései a pozsonyi klarisszák zárdájában lévő egyik sírból (ltsz.: Orn. Jank. 483), a varanói temetőből (ltsz.: Orn. Jank. 482), Debrecenből, a régi egyház sírjainak exhumálásakor (ltsz.: Orn. Jank. 487), a beregszászi templom egyik koporsójából (ltsz.: Orn. Jank. 489), végül a legszebb Erdélyből, a Bethlen családtól (ltsz.. Orn. Jank. 490) került elő. Utóbbit is a jó öreg Totesz lelte és hozta Pestre. Az óragyűjtés nem volt Jankovich erőssége, ég tudja miért. A pozsonyi apácák zárdájából származott egy homokóra, kora kérdéses. Valamikor 1600 körül készülhetett az Erdélyt a romlásba vivő Báthory Zsigmond (1572-1613, először fejedelem 1581ben, ténylegesen kormányoz 1588-tól) igen szépen kivitelezett aranyozott réz csüngőórája, rajta a család sárkányfogas címere és az 1597-ben elnyert Aranygyapjas Rend képe, melyet Habsburg Mária Krisztierna keze után kapott meg (akivel egyébként a házasság valószínűleg nem lett elhálva, s emiatt 1599-ben a pápa el is választotta őket). A harcias, de következetlen és kalandor elemekkel átszőtt politikát folytató fejedelem egyébként háromszor is trónra lépett, s mindannyiszor le is mondott az uralkodásról. Bizonytalan, véreskezű, átgondolatlan politikája teljesen kiszolgáltatta Erdélyt a császári csapatoknak, akiknek rémuralma pusztasággá tette a fejedelemséget, mely állapotnak végül is a Habsburgokkal szakító és a Portát elismerő Bocskai István vetett véget. Báthory Zsigmond 1602-ben végleg megvált Erdélytől, és Csehországban élt, kincseinek vándorútjáról nem lehet közelebbit tudni. A lőcsei templom egyik kriptájában leltek egy 17. századi zsebórát, amit Jankovich vásárolt meg. Heilant Simon 1700 körül tevékeny budai mestertől Jankovichnál maradt fenn egy szép női csüngőóra. Ennek is, a Báthory-féle órának is későbbi a szerkezete, mint a tokja. Jankovich óriási ékszergyűjteménye igazán párját ritkító gazdagságú, olyasmi, mint a leggazdagabb főurak 17. századi tárházainak állománya. E darabok különleges helyet foglalnak el a Jankovich-gyűjteményben, megszerzésükre a gyűjtő meglehetősen sok pénzt fordított, nyilvánvalóan kedvencei voltak e kisméretű, de jobbára aranyból, drágakövekből és gyöngyökből készített remekek. E tárgykörben műgyűjtésünk történetében Jankovichot illeti meg az első hely, még az Esterházyakkal szemben is, akik, bár anyaguk igen nagy volt, sajnos, a régi leltárakkal összevetve, nem jelentéktelen részben eladtak belőle; s figyelembe kell venni azt is, hogy míg az Esterházyak két évszázad alatt gyűjtötték össze pompás darabjaikat, Jankovichnak erre mindössze négy évtizede volt - s micsoda különbség a rendelkezésre álló jövedelemben! Ez a gyűjteményrész 26 reneszánsz típusú násfát, 17 mellkeresztet, 14 zománcos nyakéket, 7 mellboglárt, 4 csüngőt, 4 forgót, 2 rezgőtűt, 10 aranyláncot, 9 zo-