Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

(Bruckenthal) Sámuel (1721-1803) erdélyi gubernátor műve, aki sokáig élt a császárvárosban, és számos, részben egészen kiváló képet vásárolt. Emellett gyűjtötte az erdélyi szász főváros művészeti emlékeit, s nagyon sok ötvösművet is vásárolt. A nagyszebeni gimnázium épületében nyitották meg alapítványi formában, 1817-ben a Brukenthal Múzeumot és könyvtárárat, melynek célja az erdélyi szász tudomány és műveltség elmélyítése volt. Brukenthal nem Magyarországra, hanem a szász nemzetre hagyta élete eredményét. Nemes gesztusa jóvoltából Erdélynek mindmáig van nemzetközileg is jelentős múzeuma, jóllehet szászsága azóta bizonysága lett annak, hogy igenis létezik nemzethalál. A képtárról igen sok ismertetés, katalógus jelent meg. Mára a Brukenthal Múzeum főbb darabjait már kiemelték és a bukaresti Román Nemzeti Múzeumban helyezték el. A legnagyobb erdélyi szász gyűjtő legértékesebb képeinek többsége németalföldi: Jan van Eyck aranyműves-portréja és Hans Memling donátor-arcképe a 15. századi művészet csúcsait jelentik. A flamand barokk mestereinek sorából az idősebb Pieter Brueghel szép darabjai (egy „Noli me tangere" Balennel közösen), Frans Francken csillogó, bravúros műve (Salamon bálványimádása) emelhető ki. Mégis, jelentősen félettük áll Jacob Jordaens mestermüve, a Nyár és a mindig izgalmas és meghökkentő Michiel Sweerts-kép: a Fiatal szobrász. A flamand népéletképeket is kedvelte Brukenthal, így kerültek Nagyszebenbe Craesbeeck, Teniers és Toorenvliet munkái. A hollandusok munkái közt legjelentékenyebbek a népi életképek, például A. P. van de Venne 163l-es müve, a Paraszt a kutyaszorítóban igen vidám és virtuóz munka. Härmen Hals, F. van Mieris és más életképek mellé kívánkozik minőségben Mierevelt egy kiváló női arcképe. A legtöbb azonban mégiscsak a tájkép. A francia és a spanyol képek kevéssé fontosak, lényegesek viszont az itáliaiak. Számra e csoport nem túl népes, viszont nagy mesterművek állnak egymás mellett, élükön egy erősen megviselt, de még romjaiban is nagyszerű Kálvária-kép, az itáliai Antonello da Messinától. Antonello németalföldi hatás alatt készült művei közül az egyik olyan, mely leginkább kifejezi a nagy korai flamandok iránti hódolatot. Lorenzo Lotto Szent Jeromosa a művész egyik igen jelentékeny műve, s ami a különös, hogy e mester sem volt mentes az északi művészet hatásától. Megemlítendő még a ferrarai Mazzolino és a velencei Sustris neve, kiknek érdekes művei kerültek Szebenbe. Brukenthal Sámuel iparművészeti gyűjtése is jelentős, ebben a tekintetben nem Bécsre, hanem Erdélyre összpontosított, és a helyi ötvösök munkáit szerezte meg szép számban, Hann Sebestyén számos munkáját bírta. Szőnyegei is érdemlegesek. Bár a nagyszebeni Brukenthal-képtárat később alapították, mint a Magyar Nemzeti Múzeumot, mégis, alapítójának bőkezűsége folytán ez lett az első magyarországi nyilvános közgyűjtemény. Az erdélyi szász nemességen túlmutató vállalkozás volt ez, az egész szász nemzet nagy sikere. Brukenthal Sámuel tisztában volt azzal, hogy a nagy erdélyi gyűjtemények csaknem mindegyike a magyar főnemesség kezében gyűlt össze, s a magáénak közcélra adása nem kis részben ennek a ténynek a felismeréséből fakadt. Célja ennek az egyenlőtlenségnek a viszonylagos egyensúlyba hozása volt. Brukenthal egész életében derék és harcias képviselője volt nemzetisége ügyének, autonómiájáért a végsőkig kiállt. Mária Teréziát még meghátrálásra késztette némely fontos kérdésben, például az úrbéri rendezés erdélyi végrehajtásában, II. lózsef azonban egy idő után saját törekvéseinek legfőbb akadályát látta a báróban, és 1787-ben elcsapta a vele szemben is engedetlenkedő kormányzót. Ekkortól még erősebben a művelődés kérdései felé fordult Brukenthal, és építgette múzeumi alapítványát. Magától értetődik, hogy Jankovich ismerte ezt a gyűjteményt is, olyan sokat azonban nem foglalkozott vele, hiszen sohasem lehetett vásárolni belőle. Az ő számára tehát holt anyagnak adódott. A szászság lemaradását illetően a jeles kormányzó-báró aggályai fölöslegesnek bizonyultak. A helyi magyar főnemesség műgyűjtői Erdélyben nem voltak képesek hasonló rangú és gazdagságú kulturális intézményt életre hívni, sem azelőtt, sem azután. Ami mégis létrejött, az már polgári eredmény, etnográfusok lelkesedésének eredménye, még ha olykor a főnemesek is szerepet vállaltak benne. Az Erdélyi Múzeum egyesület többnyire jó kereteket adott a tudományos tervezésnek, de maga nem volt múzeumi célú. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum bizonyult az egyetlen igazán jelentős nagy vállalásnak, de ez sosem tudta ádépni a helyi érdekek határát - végül a második világháború alatt el is pusztult. A ténylegesen magyarországi kép- és szoborgyűjtés fő központja mégiscsak Pest-Buda volt Jankovich idejében, alapjában véve Bécs hatása alatt állván. S igen sok képgyűjtemény volt a főurak vidéki kastélyaiban. Nem arról van szó, hogy világrengető műveket őriztek ezeken a helyeken; de azért a Szatmár megyei Kecskén akadt egy Memling műhelyéből való festmény a Vayak kastélyában, vagy a péceli Ráday-kastélyban őrizték Cranach egyik fő művét. Hasonló esetek szép számmal akadtak, általában azonban szórványról van szó, berendezésről és nem tudatos és kitartó képgyűjtésről, szoborgyűjtésről. A nagyobb, bizonyos elképzelések alapján kialakított gyűjtemények valóban inkább csak a pest-budai és pozsonyi, magas műveltségű nemesség, majd polgárság kezében jöttek létre. A képtáralapítók sorában előkelő hely illeti meg a Brunswikokat (Brunszvik, Brunszwik, Brunswick néven is említik őket). A 18. században kerültek a leggazdagabbak közé, s felemelkedésükkel egy időben elkezdték művészetpártoló, műgyűjtő tevékenységüket. Az első főrend a Brunswikok között gróf Brunswik Antal (1718-1781), aki számos magas közigazgatási állást töltött be, kancellár is volt, majd a martonvásári uradalmat alapította, s 1775-ben grófi rangot kapott, mely azonban még nem volt örökletes; fiai 1796-ban örökletesen lettek a rang birtokosai. Két fián keresztül alakult ki a két családi ág, a martonvásári és a korompai, központi uradalmukról kapván nevüket. Idősebb fia, gróf Brunswik (II) Antal (1745-1792) szintén udvari ember, szeptemvir, sok időt töltött a család bécsi palotájában és vásárolt festményeket is. II. József fontos embere, aki az uralkodó államszervezési reformjainak végrehajtásában vett részt; ő a martonvásári ág feje. Fia, a kitűnő gróf Brunswik Ferenc (1776-1849?) itthon kiváló gazdálkodó, Bécsben pompakedvelő szalon feje. Martonvásárt ő tette mintagazdasággá. A művelődéstörténet elsősorban zenekedvelése okán tartotta meg emlékezetében, maga is jól csellózott, felesége pedig ügyes zongorajátékos volt. Bécsben Beedioven egyik legbizalmasabb barátja, s az Appassionataszonátát a nagy muzsikus Brunswik Ferencnek ajánlotta. Ferenc gróf, bár inkább a muzsikához vonzódott, mellesleg rengeteg műtárgyat vásárolt, főleg képeket, s köztük is régi holland mesterek munkáit, melyeket azonban nem hagyott Bécsben, hanem saját kis univerzumában, a martonvásári birtokon álló kastélyban tartotta őket. Nővére volt Brunswik Terézia, az első magyar kisdedóvó létrehozója, szintén nagy zenebarát. Gróf Brunswik Ferenc után egy fiú- és egy leánygyermek örökölt. Gróf Brunswik Géza (1834-1899) lett Martonvásár ura (vele fiágon kihalt a martonvásári ág). 1893-ban eladta magyarországi birtokait, Bécsbe költözött, és a svájci Sommerauban is élt. A jelentős képgyűjteményt is magával vitte. Sommerauban maradtak fenn e műtárgyak, s oldalági örökösei úgy döntöttek, hogy értékesítik. Erre a bécsi Dorotheum 1902-ben tartott árverésen került sor. A katalógusban 375 festményt soroltak fél, közülük mintegy 50-60 darab aránylag gyengének, legfeljebb közepesnek ítélhe-