Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

Jankovich korának magyar könyvgyűjteményei Könyvtári anyagaink, a kor magyar bibliofiljeinek felsorolása meghaladja vállalt kereteinket, tisztes felsorolásuk itt leheteden. Minden magyar főúr tartott könyvtárat, igen sok esetben többet is - ez általában jelentős kastélyaik, városi palotáik számától függött. Az abszolutizmus sajátos hatalmi-államigazgatási formája ugyanis megkívánta, hogy a főnemesség gyakran és tartósan legyen jelen az uralkodó környezetében. Ez főrangú nemeseinket, némelykor a gazdag köznemeseket is arra késztette, hogy Bécsben is tartsanak palotát, amelyben szintén volt könyvtár. Magyarország területén pedig a köznemesség és a Jankovich idején lassan lábra kapó polgárság is egyre érdekesebb, olykor szakmájához szükséges, másszor általános művelődési célra tartott fenn bibliotékákat. A nagy gyűjtemények közt csupán néhányat említünk meg, kezdve - egyrészt, tárgyunknál fogva, mintegy hivatalból is - gróf Széchényi Ferenccel (1754-1820), aki az 1802-es országgyűlésen, egészen pontosan november 25-én a nemzetnek ajándékozta könyvtárát, az abban foglalt metszetgyűjteményt, régiségeit és numizmatikai anyagát. Lépésében elsősorban a gesztus, a magyar közgyűjtemények létrehozásának kezdeményezése értékelendő nagyra, mert maga a matéria nem ért fel a kor nagyobbjaival. Lelkes jozefinistaként vállalt közszolgálatot, magas beosztásokat, majd épp a felvilágosodással való azonosulásáért és szabadkőműves voltáért lett mellőzött. Az sem elképzelheteden, hogy egy időben bizalmas jelentésekkel informálta az udvart. Bonyolult személyiség, tépelődő ember volt, aki idős korában elvetette ifjú és érett korának eszméit, visszavonult, pesszimizmus kerítette hatalmába. Néhány szép portré marad fenn róla, nevezetesebb darabok numizmatikai anyagából maradtak ránk, elsősorban Philipp Heinrich Müller szép emlékérmei. Meg kell még jegyezni, hogy a tárgyak tényleges átadása csak 1808-ban történt meg, s minthogy a Magyar Nemzeti Múzeum épületének emelése még sehol sem tartott, ezek évtizedekig ideiglenes raktárakban pihentek. Széchényi műve alapjában véve könyvtáralapítás, hiszen a metszettár és az éremgyűjtemény az ő idején egy könyvtár szerves része volt. Egyébként is hungaricagyűjtésével tette a legtöbbet. Egy másik, korábbi nagy személyiség, a csillagvizsgálót is alapító Klimó György (1710-1777), a jobbágyszármazású nagy pécsi püspök, aki könyvtárát, éremtárát és levéltári gyűjteményét Magyarországon elsőként tette teljesen nyilvánossá. Ha akarjuk, ez a hazai közgyűjteményügy valódi kezdőpontja, pontosan 1774. A gyűjtemény ma is megvan, a pécsi egyetemi könyvtár része. Ugyancsak fennmaradt a báró és gróf Ráday család nemzedékeken keresztül épített-gyarapított könyvtára, alapítója Ráday (I) Pál (1677-1733), Rákóczi kancellárja, aki - bár a Rákóczi-szabadságharc után esküt tett a királyra - gondosan őrizte a „nagyságos fejedelem" relikviáit. Az utolsó bibliofil a családban gróf Ráday (IV) Gedeon (1806-1873, 1850 után az immár megszületett Nemzeti Színház főintendánsa, politikailag exponált személy), ahogyan az illik, családi könyvtárát egyházának igen méltányos áron adta el. A könyveket és a néhány jelentős képet a pesti Református Főiskola mindmáig gondosan megőrizte és nyilvánossá tette. Ráday maga élete végére nagy nyomorba jutott, gazdaságát, birtokait elhanyagolta. így jár az a politikus, akinél a kultúra foglalja el az első helyet. Végül is nyilvánossá vált a gyulafehérvári Batthyányeum is, melynek alapítója gróf Batthyány Ignác (1741-1798), tudós pap, egyháztörténész, könyvgyűjtő. E könyvtár állaga létrehozásakor jelentősen meghaladta a 20 ezer kötetet, benne kódexekkel, ősnyomtatványokkal. Elvileg ma is létezik. S szólnunk kell a Teleki családról, melynek különféle ágai és tagjai kiválóbbnál kiválóbb könyvtárak sorát bírták. Gróf Teleki Sámuel (1739-1822, Teleki Mihály a fejedelem kancellárja volt, ő hozta létre a hatalmas családi vagyont) volt az, aki a 17. századi fénykor után magasra emelte a família tekintélyét. Kultúra- és művészetszerető ember volt, zenekedvelő, 1760-ban Bázelben elsajátította a fuvolajátékot. Az irodalmi tehetség mellé társuló könyvgyűjtő-könyvtáralapító szenvedély egyik legkiválóbb képviselője. Aktív életének nagyobb felét külföldön, jórészt Bécsben töltötte, ahol nagy házat vitt. Itt állt mind jobban gyarapodó könyvtára is, s innen szervezte Janus Pannonius munkáinak addigi legteljesebb kiadását. Teleki Sámuel gróf 1787-től 1791-ig Magyarország második alkancellárja lett, Majláth György gróf első alkancellársága idején. A hivatal a magyar főméltóságok egyike, betöltője a vezető államférfiak közé emelkedett. Ezen idő alatt is gyarapította könyvei számát, s több kiváló egyéb műtárgyat is szerzett, részben pedig ajándékba kapott. A kancellárián eltöltött idő után, 1791-től haláláig Erdély kormányzója volt. Mint e hivatal viselője, szükségképpen sokat tartózkodott Bécsben, gyűjteményei nagyobb részét is ott tartotta. Csak a napóleoni csapatok közeledtének hírére, 1797-ben szállíttatott mindent Erdélybe, ahol hozzálátott könyvtár részére szolgáló épület emelésébe is, 1799-ben. 1796 és 1811 között könyvtára állagjegyzékeit három kötetben közzé is tette. Lemenői lényegében az ő gyűjtéséből hozták létre a marosvásárhelyi Teleki Tékát. Telekit a könyvművészet maga kevésbé érdekelte, inkább a könyvtár tudományos és irodalmi jelentősége foglalkoztatta. Egyeden igazán jelentős kódex volt a marosvásárhelyi könyvtárban, egy lombardiai miniátor által díszített kódex Mátyás király egykori könyvtárából, mely igen kalandos sorsú. A könyv Mátyás halála után 1514-ig Budán maradt, amikor is Miksa császár ítélőmestere küldöttséggel Budán járt, és megszerezte a kötetet, de 1518-ban már tovább is ajándékozta. Strasbourgban vette meg Teleki. Erdélyben volt egészen 1935-ig, amikor is gróf Teleki Károly - több nagy értékű könyv mellett - a Tacitus-kódexet is sikerrel megszerezte a könyvtárból, s azon melegében el is adta ezeket Amerikában. A kódex ma a Yale University tulajdona, New Havenben. Az ügyet az erdélyi református egyház határozatban ítélte el, s Teleki Pál, a későbbi magyar miniszterelnök is megrótta az anyagias rokont. Gróf Teleki lózsef (1738-1796, Sámuel ifjúkori utazó társa és unokaöccse, jóllehet egy évvel ő volt az idősebb) szintén nagy könyvgyűjtő volt, a nevezetes korai utazáson ő is sokat vásárolt, de igyekezett az európai szellemi élet tagjaival is kapcsolatba kerülni. Svájcban, Franciaországban és Hollandiában járt, megismerkedett a Bernouilli családdal, majd Rousseau-val, akivel később többször is levelet váltott. Megismerte a felvilágosodás szellemi áramlatait, korszerű eszközeit, de ezeknek nem a hazai bevezetését tűzte ki célul, hanem azért mélyedt el bennük, hogy Magyarországon való felbukkanásukkor küzdhessen ellenük. A grófot felvilágosodás-ellenes hevülete vette rá az írásra, 1779-ben egy verses munkát írt Voltaire eszméi ellen Atya-fiúi barátságának oszlopa címmel. Bizonyos értelemben persze még ő is felvilágosult, de monarchista értelemben, s nem forradalmi tekintetben az. jozefinista volt (talán csak azért, hogy bosszantsa ezzel a magyar nemességet), külön üdvözölte II. lózsef türelmi rendeletét, megmorogja, ha csak teheti, a szabadkőműves mozgalmat. Tudománypártolása azon a megérzésen alapult, hogy az új természettudományos felfedezések vallási tanok igazolására is alkalmasak lesznek majd. A Ratio Educationist, a magyarság elnémetesítési szándéka gyanánt is értelmezhető oktatási rendeletet viszont elutasította, 1777-ben felségfolyamodványában az uralkodónál tiltakozott ellene. II. József 1786-ban ennek ellenére őt nevezte ki a pécsi tankerület főigazgatójául, ahol határozott intézkedéseket tett a német nyelvű oktatás ellen. Épp a Ratio körüli vitában vált