Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

MRAVIK LÁSZLÓ: Jankovich Miklós és a magyarországi műgyűjtés a 19. század első felében

Jankovich emelkedett és deklamatív fogalmazásmódja csakugyan kötni látszik őt a felvilágosodás rendi hagyományaihoz; ez azonban csupán a felszín. Mert szó sincs arról, hogy Jankovich a felvilágosodás vagy a reformkor társadalmi-szellemi igényeire érzett volna rá. Éppen ellenkezőleg, nagyon is tudatosan vállalkozott egy olyan munka elkezdésére, mely ma sincsen befejezve, hiszen maga az élet veti fel mindig folytatásának szükségességét. A gyűjtés, a múltmentés lezárhatatlan, s igazában feladatköre sem túlságosan „korszerűsödik": eredendően „konzervatív", megőrző jellegű. Ez minden közgyűjteményre igaz, akkor is, ha maguk a formák esetíeg nagyon is újszerűek. Vannak dolgok, ahol a meghaladás, mint fogalom, alig értelmezhető. Alaptevékenységek, axiomatikusán nyilvánvaló feladatok végigkísérik a civilizációt. Liberalizmus, nacionalizmus, romantika - bár a gyűjteményben mindhárom eszmekör kimutatható, Jankovich verbálisan sohasem állt ki ezek mellett. Hogy' is tehette volna, amikor mindhárom egyszerre élt benne, s valószínűleg nem kevés belső konfliktust okozott neki. Aligha tekinthetjük antiliberálisnak azt az embert, aki minden magyarországi nemzetiség írott emlékeit lelkesen emelte könyvtárába, élén a szlovák, cseh, szász írott emlékekkel, aki valamennyi vallásfelekezet könyvei és tárgyainak helyéül a Nemzeti Múzeumot gondolta el, múzeumi nyelven kimondva ezzel ezek teljes egyenrangúságát és egyenértékűségét; tehát nem emikai, hanem politikai egységet fogadott csak el. Ezen túlmenően könyvtára alapvetően regionális volt; olyan régióban gondolkodott, mely túlterjeszkedett az ország, sőt a Habsburg Birodalom határain. Közép-európai kulturális régiót tételezett fel, melybe beletartozott Lengyelország, a teljes német nyelvterület, valamint Itália. Ebben a politikai egységben természetesnek fogadta el a dinasztia kulcsszerepét, de a mi vonatkozásunkban természetesen a magyar alkotmány alapján. Tudott közhely, hogy 1848 sem szakított ezzel az eszmével, s a független magyar kormány - szuverénnek ismerve el uralkodót - nyilván nem lett volna Jankovichnak sem ellenére, legalábbis nem vall erre semmi. Ami a nacionalizmust illeti, Jankovich éppen a fentiek miatt ebben a tekintetben csakugyan nem volt éppen jellemző személyiség. Nehéz eldönteni, hogy rendi gondolkodását csakugyan megtartotta-e, vagy képes volt továbblépni, és egész nemzetben gondolkodni, mert ha van elfogadható nacionalizmus, akkor csak ez az egyetlen az. Nos, e kérdés eldöntésében alighanem kulcsszerepet kell szánnunk népdalgyűjtői munkájának, mely igenis határozott túllépés a rendi gondolkodáson, de az Akadémia, főleg pedig a Nemzeti Színház szintén errefelé mutat. Inkább talán az a baj Jankovich megítélésével, hog)

7 mind konzervatív liberalizmusa, mind sajátos nacionalizmusa sokkal modernebb volt, mint saját koráé, inkább hasonlít az 1867 után megvalósult eszmékre, mint koráéira. Azt nem vethetjük a szemére, hogy nem volt Petőfi vagy Kossuth. Azt sem, hogy nem az ő eszméikért rajongott. A reformkor késői szakaszában is fennforgott számos olyan becsületesen felvállalható gondolatkör, melyhez tartozni nem jelentett idejemúltságot. Akármilyen maradinak is állítjuk be lankovichot, nincs igazunk: nyilván nem tudatosan, de közhelyet „követett el": megelőzte korát. Ami pedig a romantikát illeti, azon itt kétségkívül a nemzeti romantikát kell értenünk. A tárgyak saját múlttal való utólagos feldíszítése akár hamisítás árán is - a romantika egyik igen jellemző sajátossága, s Jankovich gyűjteménye nem mentes ezektől a dolgoktól. Bár Litteráti Nemes Sámuelre jellemzőek a „hazafias-romantikus hamisítványok", s e tekintetben nyilvánvalóan igyekezett a nagy műg>oíjtőt becsapni e vándorkomédiás, a magunk részéről bizonyosak vagyunk benne, hogy Jankovich ezek egy részéről tudott, de szemet hunyt felettük, s egyet és mást maga is átvett ezekből, az „így is történhetett volna" megengedő szabály jegyében. Jankovich romantikus történelemszemlélete azonban alapvetően és a maga korában feltétlenül egzaktnak és szabatosnak tekinthető. Ha a romantika a horváthistvánosdit és a nyelvújítás megannyi nyakatekert csacskaságát, a szép pázmányi nyelv megcsúfolását jelenti, akkor persze Jankovich nem volt a romantika valódi megértője és elfogadója. Szigorú módszeressége, korrektsége, historikus műveltsége, szaktudományos felkészültsége alkalmassá tette őt arra, hogy felfogja az új eszmeáramlatokat, s ennek gyűjteményében kimutathatók az elemei, de felszínes divatok iránt nem volt fogékony. Komoly alakja, illedelmessé ge, büszke szerénysége, méltadan mellőzésének tűrése alapjában véve kizárta őt a kor zajkedvelő főszereplőinek köréből. Óriási teljesítménye ellenére teljesen elfelejtették. Ma - ebben biztosak lehetünk - tudni azt, hogy ki volt Jankovich Miklós, az annyit jelent, mint egynek lenni a tízezerből. Az „enyészetnek örvényéből" vadasi Jankovich Miklóst éppen úgy ki kellett ragadni, mint egykor ő tette a pusztulásra, feledésre ítélt művészeti és történeti emlékekkel. Az utókor közönyével először kései leszármazója, ifjabb Jankovich Miklós szállt szembe, amikor egybegyűjtötte a Jankovich által hátrahagyott dokumentumokat, megsegítve ezzel a későbbi kutatásokat. Komoly lépést jelentett a Belitska-Scholtz Hedvig által szerkesztett, több szerző tanulmányából összeállított kötet (Jankovich 1985), mely egy-két sikerületlenebb dolgozata ellenére is kiváló. Elanynyira, hogy Berlász Jenő nagy tanulmányának kiválósága Jankovich Miklós pályaképe és könyvtári gyűjteményei) a későbbi szerzőket óhatadanul gátiásossá teszi. De azért csak bele kell fognunk a magunk mondandójába. A gyűjtemény kialakulásának körülményei és sorsa A felvilágosodás és a Ferenc császár által gyakorolt abszolutizmus, majd a rá következő magyar reformkor kulturális életének formái között a hazai műgyűjtés eredményekben meglepően gazdagnak tűnik. Tűnik - mondjuk, hiszen forrásaink igen korlátozottak, a főnemesség gyűjteményei ugyanis, némely kivételtől eltekintve, nem voltak kellőképpen feldolgozottak, publikusak általában még ennyire sem, a hagyatéki és menyegzői leltárak általában szűkszavúak, a műtárgyakat nem egyszer a háztartás kellékeinek mondják; ha nemesfémből készültek, súlyuk a lényeges és művészi értékükre nem túl gyakran esik figyelem. A gyűjtés színtere számos: a három jelentékeny központ - Bécs, Pozsony és Pest-Buda - mellett nagyon sokszor a főnemesség birtokközpontjaiban található igen gazdag, néha döbbenetes, de legalábbis váradan remekekben bő emlékanyag. Egyre több katolikus püspök tulajdonában gyűltek össze kitűnő művek, melyek sokféleségükkel is kitűntek. Legtöbbjük bibliofilként is említésre méltónak bizonyult. Az ő gyűjteményeik számra kisebbek voltak a főrendekéihez viszonyítva, de gondos válogatás eredményeként jöttek létre, s a dolgok természeténél fogva nem örökségképpen szállt rájuk. A főnemességnél gyakran évszázadok rétegződtek egymásra a családi gyűjtemények történetében. Igaz, itt is akadt bőven mozgás, házasságkötések alkalmával a családi gyűjtemény - többnyire kincstár - számos darabja hozományképpen más család hasonló tárházában pihent meg, hogy esetleg már egy nemzedék múltán megint új tulajdonosra leljen, sőt olykor származási helyére kerüljön vissza. Ezeknek a többnyire jelentős, más esetben érdekes gyűjteményeknek a sorsa általában a szétszóródás lett. A kivétel általában a hitbizomány, mely természetesen csakis a főnemesség leggazdagabbjaira volt jellemző. Ilyen volt a herceg Esterházy-képtár Bécsben és a kincstár Fraknón, a herceg Batthyány-Strattmann-