Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

KATALÓGUS - III. KÖNYVTÁR

gyar nyelvű) pecsétjével láttak el. A Szepesi Kamara selejtezett anyagából tulajdonába került iratokból Jankovich egy latin (Fol. Lat. 837) és egy német nyelvű (Fol. Germ. 724), 17. századi kisebb irategyüttest zászlótörténetünknek szentelt. A mintegy harminc fóliónyi anyag túlnyomó részét a végvári katonaság által használt hadizászlók és seregdobok készítéséről fennmaradt nyugták teszik ki. Bár hasonló források más kamarai és rendi levéltárakban (Bécsben, St. Pöltenben és Grazban) szétszórva természetesen találhatók, a kis iratgyűjtemény a magyar művelődés- és hadtörténet értékes emléke. A hadizászlók mint hatalmi jelvények, a katonaság, így a végvári hadinép életében már a középkori Magyarországon fontos szerepet játszottak. Az országos és végvári kapitányok, valamint lovas és gyalogos tisztek beiktatásuk alkalmával már ekkor zászlót (és talán dobot is) kaptak, melyeket városi szabók és festők készítettek, a főtiszteknek járó, díszesebb zászlók egy részét viszont 1526-ban például a budai királyi udvar festője, Jakab mester pingálta és aranyozta. A hadizászlók aló. század közepén az ország belsejében kialakult új határvédelmi rendszerben is megőrizték kiemelt jelentőségüket. A végvidéki generálisok és a várak kapitányai mellett tisztségbe lépésükkor tehát a huszárcsapatok élén álló lovaskapitányok (másként hadnagyok) és a gyalogosegységeket vezető vajdák is zászlót és dobot kaptak. Egységeiket zászlaik alatt vezették hadba: a nyílt támadás jele például a „megeresztett [azaz kibontott] zászló" (expansum vexillum) volt. A zászlók előállítása a korabeli zászlókészítésben részt vállaló szabóknak, a bojtcsináló zsinórosoknak és díszítést végző festőknek jelentős munkaalkalmat kínált, hiszen a 18-22 000 főnyi „vitézlő nép" zászlókból is állandó és nagy mennyiségű utánpótlásra szorult. Ez annál is inkább igaz, mert a zászlók amellett, hogy az állandósult határ menti csatározásokban elhasználódhattak, elveszhettek, vagy az ellenség kezébe kerülhettek, a végvári szokásjog szerint - mintegy egykori szolgálatuk emlékeként - a távozó várkapitányt illették meg. így kerültek azután hadizászlók halotti (temetési) zászlóként az egykori kapitányok síremlékeire, vagy maradtak hagyatékukban; ennek ellenére több száz év elteltével közülük alig pár darab (foszlány) maradt csupán napjainkra. A várkapitányokat kinevezésük és utasításuk kézhezvételét követően az Udvari Haditanács rendeletére - fokozatosan egységesülő gyakorlat szerint - külön bizottság iktatta be tisztükbe. Az ünnepélyes körülmények között zajló installáció legmeghatározóbb része az eskütétel és a katonai hatalmat jelképező zászló és dob átadása volt. Az utóbbiak elkészíttetését is a Haditanács rendelte el, mindig annak a pénzügyi kormányszervnek vagy tisztségviselőnek (kamarának, rendi vagy hadi fizetőmesternek), amely az adott országrész vagy végvár katonaságának fizetéséért volt felelős. Az Udvari Kamara és az alsó-ausztriai rendek azután bécsi udvari vagy városi szabókkal, zsinórkészítőkkel és festőkkel (köztük több neves Hofmalerrel), míg a Magyar Kamara pozsonyi, a Szepesi pedig főként kassai mesterekkel készíttette el a zászlókat. Míg a végvidéki és kerületi főkapitányok ún. országzászlót, a várkapitányok pedig főzászlót kaptak, addig a lovas és gyalogos tiszteknek egységüknek megfelelő, kétszárnyú („fecskefarkas") vagy egyágú (háromszög alakú) kisebb huszár- vagy hajdúzászló járt. Az ország- és főzászló jobb minőségű posztóból (damaszt, tafota, selyem) készült, s többnyire vörös vagy fehér színű volt, amelynek egyik oldalán a feszület alatt vagy mellett Magyarország (koronás) védőszentje (Patrona Hungáriáé), karján a kis Jézussal, másikon pedig az uralkodói (császári-királyi) hatalmat jelképező kétfejű sas festett ábrázolása volt látható. A sas közepén olykor a magyar címer is szerepelt, és gyakran volt látható körülötte valahol az éppen uralkodó magyar ldrály monogramja is. A kisebb hadizászlók ugyanakkor sokféle színűek lehettek, és különféle ábrázolásokkal (címerekkel, jelképekkel, feliratokkal, lángnyelvekkel stb.) díszítették őket. A beiktatás során a kapitányok az előre felolvasott esküszöveget ismételték meg, miközben két ujjukat a magasba emelték, másik kezükkel pedig ezzel egyidejűleg a hatalmukat reprezentáló zászlót fogták. Egy-egy várkapitányi hadijelvény ára igen komoly költségekre (80-150 magyar forintra is) rúghatott, hiszen a jó minőségű és nagy méretű posztó, a cifra bojtok, a díszes aranyozás és a gondos festés, valamint a mindezekkel járó hosszabb munka sokba került. Az egyszerű és kisebb huszár- és hajdúzászlók viszont 5-6 forintért gyorsabban készültek el. Előfordult, hogy az amúgy is késedelemmel megrendelt zászlót és dobot a kapitányok csak hivatalos beiktatásukat követően kapták meg, vagy maguknak kellett sürgetni hatalmi jelvényeik időben történő elkészítését. A kiállított irat a későbbi felső-magyarországi generális (1659-1661), Homonnai Drugeth György tokaji főkapitány számára készült főzászló latin nyelvű elszámolási nyugtája. A Szepesi Kamara 1641. március 31-én, Kassán kelt parancslevelében (Usz János elnök és Mosdossy Imre tanácsos aláírásával) elrendelte Podbélányi János kamarai pénztárnoknak, hogy vezesse be számadásába a főkapitány zászlójának előállítására kiutalt összeget. Eszerint a zászlóhoz vett 12 font vörös damaszt posztó 48 forintba került, a zászló aranyozásáért a nyilván kassai festőnek 36 forintot fizettek, miközben a szabó munkájáért 2 forintot kapott. Mindez összesen igen tekintélyes summát, 86 forintot tett ki, a korban ugyanis eg)' gyalogos hajdú havi fizetése kb. 2-3, egy huszáré pedig 3-4 forint volt. P. G. Közölctlcnek A kora újkori Magyarország hadizászlóiról: MlKA SÁNDOR: Erdélyi hadizászlók 1601-ből. In: Turul 11 (1893), 9-12; TAKÁTS SÁNDOR: A régi zászlóinkról és lobogóinkról. In: Uő.: Hangok a múltból. Budapest [1930], 49-59; KUMOROVITZ L. BERNÁT: A magyar zászló és nemzet színeink múltja. In: Hadtörténelmi Közlemények Ú. F. 1 (1954), III-IV, 18-60., Ú. F. 3 (1956), I, 77-119; KALMÁR JÁNOS: Régi magyar fegyverek. Budapest 1971, 371-392; PANDULA ATTILA: Vexillológia. In: A történelem segédtudományai.