Mikó Árpád szerk.: Jankovich Miklós (1773–1846) gyűjteményei (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1)

KATALÓGUS - III. KÖNYVTÁR

reállítása. Budapest 1878, 122; JURKOVICOVÁ, MARTINA: Epitaíy a erby v mestskom hrade. In: História Banskej Bystrice. Dielo a vyznam Emila Jurkovicha. Szerk. SOVŐÍKOVÁ, DARINA. Banská Bystrica 1999, 52.) A szarvasfejes címer mégis azonosítható, ugyanis a Glocknitzer család több tagja is használta pecsétjén, és ily módon 1493-től kezdve számos biztosan attribuálható példánya maradt fenn (Dl. 22.647 [1493, Benedikt Glocknitzer]; vö. még Df. 286.850 [1496, uő.], Df. 235.426 [1516, Nikolaus Glocknitzer], Df. 235.484 [1516, uő.]). A család több tagja is a város történetének legjobban ismert szereplői közé tartozik, ám éppen a kápolna építésének és berendezésének időszakában egyikük tevékenysége sem ismert: Benedikt utolsó említése 1496-ból való, az ő fiai, Nikolaus és Wolfgang 1512-től kezdve szerepelnek a forrásokban. Nekik volt egy nővérük is, akit történetesen Barbarának hívtak, és akiről első ízben - élőként egyszersmind utoljára - 1513-ban szól forrás (Df. 273.045, pp. 249-251), 1518-ban azonban már halottként említik (Matulay 1980,468. sz.). Az 6 neve jóval később, 1539-ben, illetve az 1540-es években bukkan fel ismét sűrűbben, ekkor vették ugyanis elő egy igen tekintélyes, ezerforintos és nyilván évtizedekkel korábban, még életében, esetieg végrendeletében tett, hányatott sorsú alapítványának ügyét. Az ekkor keletkezett forrásokból derül ki először, hogy ezt az alapítványt Barbara Glocknitzer a Borbála-kápolnára tette, azzal a céllal is, hogy ott végső nyughelyet leljen (vö. MOL Filmtár, C 76. tekercs, 8. tétel, p. 189; Jurkovich é. n., 112r-v; az alapítvány 1540 körüli sorsával részletesen foglalkozik: PIERADZKA, KRYSTYNA: Handel Krakowa z Wçgrami w XVI w. [Bibljoteka Krakowska, 87.] Krakow 1935, 152-153). Igaz, hogy a Barbara talán a leggyakoribb női név volt a késő középkori Besztercebányán, és a Glocknitzer-rokonságban sem Benedikt leánya viselte egyedüliként, a Borbála-kápolnában álló sírkő tulajdonosaként mégis ő jöhet szóba a legnagyobb valószínűséggel. Arról egyelőre nincs tudomásunk, hogy a Glocknitzerek Nikolaus Plath-tal bármily közvetett rokonságban is álltak volna. Nikolaus, illetve Dorothea halálával a Plath név eltűnt a városból; a házaspár örököseként, egyszersmind a Borbála-kápolna majdani, de jogait már akkor gyakorló patrónusaként bizonyos Georg Kegel tűnik fel Körmöcbánya városának azon kötelezvényében, amelyben Dorothea Plath és a sógorának nevezett Kegel 500 forintot helyez el a városnál, hogy annak kamatai a kápolnát illessék (1479; Df. 249.867). Jóllehet Georg Kegel más forrásból nem ismert (hacsak nem veszünk számításba egy két évvel korábbi, Ipolyi által említett, azóta azonban lappangó, szintén a Borbála-kápolnára kiadott búcsúbullát: Ipolyi 1876, 109-110, 121), a név - az 1514-től kezdve kimutatható Hans Kegel révén (Matulay 1980, 400. sz.) - a 16. század elején is fontos szerepet játszik a városban. Úgy tűnik tehát, hogy 1504 körül több család több, egymásétól független alapítványa is gazdagította a Borbála-kápolnát. Különösen érdekes a Glocknkzerek szerepe, akik szemmel láthatóan hatalmas összegeket fordítottak az épületre és felszerelésére, egy vagy több járulékos alapítvány formájában, anélkül, hogy a patrónusi jogok teljességére igényt tarthattak volna. Az eset a 16. század legelején Besztercebányán nem egyedülálló, megértéséhez alaposabb elemzésre lenne szükség. A két kiállított oklevél, mint a fentiekből látható, szoros kapcsolatban állt az 1479-ben Körmöcbányánál elhelyezett 500 forinttal. A patrónusok és a város megállapodása az utóbbira nézve nem volt előnyös, ezért az már 1527ben szeretett volna megszabadulni kamatfizetési kötelezettségétől. Az ügy egészen 1769-ig rendezetlen maradt, a közben eltelt harmadfél évszázadban Besztercebánya kampányszerűen jelentkező követelései és a feledés hoszszabb periódusai váltogatták egymást (az ügy történetéhez 1. Jurkovich é. n., 112r-113v). Az utolsó, immár sikeres rendezési kísérlet a besztercebányai plébánia jövedelmeit 1675-től kezelő jezsuitákhoz fűződik, a tőke emlékét a templom 1754-es canonica visitatiója hozta ismét felszínre. Ezen aktualitásuk lehetett az oka annak, hogy az üggyel kapcsolatba hozható iratok a besztercebányai jezsuita levéltárba kerültek. E levéltár 1744-ben összeállított lajstroma szerint kiállított oklevelek közül legalább az egyik, az 149l-es ott volt ekkor, ugyanis a külzetére írt jelzet is visszatér a lajstromban (OSzK Kézirattár, Fol. Lat. 44, fol. 79v; Fol. Lat. 2305, 79r). (A másik oklevél regesztája két különböző jelzet alatt is szerepel e lajstromban, ezek egyike sem egyezik azonban azzal, ami a külzeten olvasható: Fol. Lat. 44, foil. 73r, 83v; Fol. Lat. 2305, foil. 72r, 83v. Közülük az első biztosan egy újkori másolatot takart, ez ugyanis ma is a besztercebányai jezsuiták levéltárában van: MOL, E 152,41. d., fasc. 8, nr. 13. A másik ellenben hiányzik onnan - nem kizárt, hogy ez azonos a kiállított darabbal, és kétféle jelzetük talán csak a levéltár rendezésének kétféle állapotát tükrözi.) Ugyanekkor ugyanitt volt Körmöcbánya fentebb említett 1479-es kötelezvényének eredetije is (Fol. Lat. 44, fol. 73r; Fol. Lat. 2305, fol. 72r; az idézett Df.-jelzet alatt egy újkori másolat található). Miután 1773-ban felszámolták a jezsuita rendet, a besztercebányai kollégium levéltára is a Magyar Kamara Archívumába került, ennek vonatkozó lajstrom-köteteiben (MOL, E 152, Tom. 132-133) azonban a bennünket érdeklő három oklevél már nem található meg. Nem tudjuk, hogy a két búcsúbulla hogyan került Jankovichhoz - mint ahogy nem tudjuk azt sem, hogy mi lett a sorsa a kötelezvénynek -, kiválasztásuk azonban vélhetően tudatos volt, hiszen ezek a diplomák eredeti rendjükben nem egymás szomszédságában helyezkedtek el. A részletek ismerete nélkül is nevezhetjük a tulajdonosváltásoknak ezt a gyors sorozatát annak a folyamatnak, amelynek során a jogbiztosító irat történeti emlékké válik, aktualitásának folytonossága megszakad, hogy éppen a folytonosság e hiánya révén nyerjen új aktualitást. Hogy ez a folyamat nem volt egyirányú, azt az 149l-es bulla külzeten olvasható felirat mutatja, amely szerint azt 1829-ben - úgy kellene tehát vélnünk, hogy már Jankovichnál - az akkori besztercebányai plébá-