Zwickl András szerk.: Árkádia tájain, Szőnyi István és köre 1918–1928. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2001/3)

KATALÓGUS - I. Figurák és kulisszák - A korai festmények (Z. A.)

1. SZÖNYI ISTVÁN: Önarckép Pászk Jenővel, 1918. Lappang kedvelt fogása, az ellentétpárokra építő szerkesztés­mód már ezeken a képeken érvényesül, a Kettős arckép eltérő habitusú, szimmetrikusan elrendezett figurái még kiegyensúlyozzák egymást, a másik képen viszont a kontraszthatás dominál: az elöl ülő, passzív tartású fér­fialak mögött a felszegett fejű Szőnyi magasodik, a hát­térbe húzódva baljával barátjára mutat. A két képben közös az irányok, a kezek-ujjak és a tekintetek vektora­inak bonyolult rendszere, a statikus nyugalmú kompozí­ciók függőleges és vízszintes egyenesek hálózatából épülnek fel. Az ábrázoltak egyszerre a barátság és a művészi hivatás megtestesítői, a későbbiekben a kettős portrék „másik én ; ét" a barátok helyett családtagok fog­lalják el. Korb Erzsébet pályája egy sok tekintetben Szőnyiével rokonítható művel indul. Korb festményén a fényben fürdő hegyek előtt szintén két félalak magasodik, az 2. KORB ERZSÉBET: Alterego, 1920 körül Magántulajdon Alterego azonban nem két személy portrészerű megfes­tése, erre a cím is utal. A képen egy férfi megkettőzött, több síkon dichotomisztikus alakja jelenik meg. A kom­pozíció nemcsak az egymással szembeforduló két fér­fi statikus-dinamikus pózának, illetve a felöltözöttség-ru­hátlanságnak az ellentétpárjára épül, a lendületes ív­ben egymásnak feszülő „ikerfigurák" a racionálisan kontrollált felettes én és az elfojtott ösztön-én feszültsé­gét, konfliktusát személyesítik meg. A zaklatott lélekál­lapotot a Szőnyiével ellentétes, mozgalmas beállítás és az eltérő karakterű táj is tükrözi: a Kettős arckép pá­rába vesző, szelíd lankái helyett felhők felé törő hegy­ormok húzódnak a háttérben. A kép modellje egyéb­ként beazonosítható személy, Tímár János festő, Korb akkori szerelme, akinek jellegzetes profilja Aba-Novák Vilmos több rajzán is feltűnik. • Szőnyiék korai képein kiemelt szerepet játszik a figurák gondosan kiszámított testtartása. A szemből ábrázolt fel­sőtesttől élesen profilba forduló fej heroikus és egyúttal mesterkélt pózával találkozunk Szőnyi 1 92 1 -bői szárma­zó Önarcképén is. A szűk kivágás miatt azonban a megfeszülő nyakizmok nagyobb hangsúlyt kapnak, mint a sötétbe süppedő arc, amely az önarcképeknél szokat­lan nézetből látszik. Ez a beállítás bukkan fel a pécsi Gábor Jenő egy évvel korábban készült Önarcképén is, amely többet árul el a művész pózáról. A figyelő tekin­tet a kettős tükörben megjelenő képmásra koncentrál, a fej és a vállak tartása arra utal, hogy a művész festés közben örökíti meg magát. Míg azonban Gábor Jenő nyakkendős-mellényes önarcképe nem lép túl a hétköz­napi szituáción, addig Szőnyi stilizáltán egyszerű és kor­talan öltözéke, illetve „az árnyék barna fájdalmasságá­val borongó színei" 4 historizáló hangulatot teremtenek. A művész markáns arcéle a semleges háttér előtt, a fer­dén beeső súrló fényben reliefszerűen rajzolódik ki, a mű régi korok atmoszféráját sugározza. Az Önarckép szerepelt Szőnyi 192 l-es Ernst Múzeum-beli első na­gyobb bemutatkozásán, és a következő évben - festmé­nyei közül elsőként - a Szépművészeti Múzeum gyűjte­ményébe került. Szőnyi korai stílusa rendkívül nagy ha­tást gyakorolt kortársaira, a fiatalabb festők között szá­mos követője akadt. Barcsay Jenő az 1 963-as Szőnyi­kiállításon éppen ennek a műnek a kapcsán így emléke-

Next

/
Oldalképek
Tartalom