Zwickl András szerk.: Árkádia tájain, Szőnyi István és köre 1918–1928. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2001/3)

TANULMÁNYOK - ZWICKL ANDRÁS: Az ideális és a reális valóság képei között - A Szőnyi-kör Árkádia-festészete

korábbi stílusuk végérvényesen a múlté, immár új festői kérdések foglalkoztatták őket. A festményeken egyre job­ban előtérbe kerülő, a formákat fellazító fény és az atmoszférikus hatásoknak köszönhetően a kompozíciók kivilágosodtak-kiszínesedtek, az ecsetkezelés egyre oldottabb lett, egy expresszív felfogású posztimp­resszionista látványfestészet irányába mutatott. A fel­vetett problémákra - közvetett módon - egy kultúrpoli­tikai döntés kínált megoldást. 1928-ban a korábbi neo­klasszicista festők legjobbjai, mindenek előtt Szőnyi, Aba-Novák és Patkó, elnyerték a frissen induló magyar állami római ösztöndíjat, amely a kiválasztott művészek többéves itáliai tartózkodásával egy új, korszerű hivata­los művészetalapjait kívánta megteremteni. A Szőnyi-kör neoklasszicizmusa azonban éppen ezzel az olaszorszá­gi periódussal zárult le végleg. 46 Az újabb, de az előzőeknél jóval nagyobb léptékű környezetváltozás mellett a Patkó által újrafelfedezett temperatechnika hozott fordulatot a római ösztöndíja­sok művészetében. Aba-Novák és Patkó számára felsza­badítóan hatott a váltás, és hasonló jelek figyelhetőek meg Szőnyinél is, aki pár hónapos kinntartózkodás után hazatért Rómából, és noha kezdetben egyszer-két­szer szerepelt a „rómaiak" hazai kiállításain, ezt köve­tően a Gresham-kör reprezentánsaként fokozatosan a nagybányai festészet újraértelmezett hagyományaihoz tért vissza. Aba-Novák a „római iskolások" csoportjá­nak vezéralakja lett, de monumentális állami és egy­házi megbízásai mellett életművének fontos vonulata a szolnoki művésztelepen, illetve Erdélyben készült színes és vérbő népéletképek sorozata. Patkó, noha rendsze­resen részt vett kiállításokon, rajztanárként folytatta pályáját, egyre jobban kifehéredő, széles folthatású képein derűs hangulatú tájakat, és Szőnyihez, Aba­Novákhoz hasonlóan a vidéki emberek életét örökítette meg. Míg Aba-Novákék végérvényesen elkanyarodtak régebbi művészetüktől, a többi római ösztöndíjasra mindenek előtt egy másfajta klasszicizálás, a Nove­cento-mozgalom piktúrája hatott, amelyet hol az itáliai quattrocento élménye gazdagított (Medveczky Jenő), hol az art deco (Molnár-C. Pál), illetve a Neue Sach­lichkeit hatásai színeztek (Kontuly Béla). A húszas évek végére ugyanis nemcsak a földrajzi különbségek éreztették következményeiket, hanem az időbeli változások is nyomot hagytak a neoklassziciz­mus eltérő válfajain. Az évtized közepére levonult az első neoklasszicista hullám, amely szinte divatjelen­ségként számos művész pályáján belül jelentett hosz­szabb-rövidebb intermezzót. Ekkortól kezdődően egy direkt módon historizáló vonulat erősödött meg, és ez éreztette hatását ezeknek az irányzatoknak a meg­nevezésében is. Igy a magyar művészettörténetben a neoklasszicizmus kifejezést a harmincas évektől kezdődően a római ösztöndíjasok művészetére kezd­PATKÓ KAROLY MŰTERMÉBEN A ROMAI MAGYAR AKADÉMIÁN, 1930 KÁROLY PATKÓ IN HIS STUDIO AT THE HUNGARIAN ACADEMY IN ROME, 1930

Next

/
Oldalképek
Tartalom