Zwickl András szerk.: Árkádia tájain, Szőnyi István és köre 1918–1928. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2001/3)
TANULMÁNYOK - ZWICKL ANDRÁS: Az ideális és a reális valóság képei között - A Szőnyi-kör Árkádia-festészete
korábbi stílusuk végérvényesen a múlté, immár új festői kérdések foglalkoztatták őket. A festményeken egyre jobban előtérbe kerülő, a formákat fellazító fény és az atmoszférikus hatásoknak köszönhetően a kompozíciók kivilágosodtak-kiszínesedtek, az ecsetkezelés egyre oldottabb lett, egy expresszív felfogású posztimpresszionista látványfestészet irányába mutatott. A felvetett problémákra - közvetett módon - egy kultúrpolitikai döntés kínált megoldást. 1928-ban a korábbi neoklasszicista festők legjobbjai, mindenek előtt Szőnyi, Aba-Novák és Patkó, elnyerték a frissen induló magyar állami római ösztöndíjat, amely a kiválasztott művészek többéves itáliai tartózkodásával egy új, korszerű hivatalos művészetalapjait kívánta megteremteni. A Szőnyi-kör neoklasszicizmusa azonban éppen ezzel az olaszországi periódussal zárult le végleg. 46 Az újabb, de az előzőeknél jóval nagyobb léptékű környezetváltozás mellett a Patkó által újrafelfedezett temperatechnika hozott fordulatot a római ösztöndíjasok művészetében. Aba-Novák és Patkó számára felszabadítóan hatott a váltás, és hasonló jelek figyelhetőek meg Szőnyinél is, aki pár hónapos kinntartózkodás után hazatért Rómából, és noha kezdetben egyszer-kétszer szerepelt a „rómaiak" hazai kiállításain, ezt követően a Gresham-kör reprezentánsaként fokozatosan a nagybányai festészet újraértelmezett hagyományaihoz tért vissza. Aba-Novák a „római iskolások" csoportjának vezéralakja lett, de monumentális állami és egyházi megbízásai mellett életművének fontos vonulata a szolnoki művésztelepen, illetve Erdélyben készült színes és vérbő népéletképek sorozata. Patkó, noha rendszeresen részt vett kiállításokon, rajztanárként folytatta pályáját, egyre jobban kifehéredő, széles folthatású képein derűs hangulatú tájakat, és Szőnyihez, AbaNovákhoz hasonlóan a vidéki emberek életét örökítette meg. Míg Aba-Novákék végérvényesen elkanyarodtak régebbi művészetüktől, a többi római ösztöndíjasra mindenek előtt egy másfajta klasszicizálás, a Novecento-mozgalom piktúrája hatott, amelyet hol az itáliai quattrocento élménye gazdagított (Medveczky Jenő), hol az art deco (Molnár-C. Pál), illetve a Neue Sachlichkeit hatásai színeztek (Kontuly Béla). A húszas évek végére ugyanis nemcsak a földrajzi különbségek éreztették következményeiket, hanem az időbeli változások is nyomot hagytak a neoklasszicizmus eltérő válfajain. Az évtized közepére levonult az első neoklasszicista hullám, amely szinte divatjelenségként számos művész pályáján belül jelentett hoszszabb-rövidebb intermezzót. Ekkortól kezdődően egy direkt módon historizáló vonulat erősödött meg, és ez éreztette hatását ezeknek az irányzatoknak a megnevezésében is. Igy a magyar művészettörténetben a neoklasszicizmus kifejezést a harmincas évektől kezdődően a római ösztöndíjasok művészetére kezdPATKÓ KAROLY MŰTERMÉBEN A ROMAI MAGYAR AKADÉMIÁN, 1930 KÁROLY PATKÓ IN HIS STUDIO AT THE HUNGARIAN ACADEMY IN ROME, 1930