Zwickl András szerk.: Árkádia tájain, Szőnyi István és köre 1918–1928. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2001/3)

TANULMÁNYOK - SZŰCS GYÖRGY: A történelem díszletei között - Világnézeti pesszimizmus és szellemi útkeresés az 1920-as években

szűcs GYÖRGY A történelem díszletei között Világnézeti pesszimizmus és szellemi útkeresés az 1920-as években Ferenc József fél évszázados uralkodása a kortársak tudatában már-már azt a képzetet keltette, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia létezése valóban „istentől rendelt", örök állapot, stabil és változatlan, kisebb javítgatásokat elviselő, de lényegében jól kiegyensúlyozott állami berendezkedés. A kritikai hangokról, a dualizmus belső problémáit mindinkább feszegető nézetekről, a 20. század első évtizedében jelentkező akár radikális, akár mérsékeltebb kulturális és politikai elméletekről a hatalom alig vett tudomást, s bár a hétköznapi nyilvánosság szférájában a „bátor szókimondás" a publicisztika területén megmaradó vitatémaként ugyan gyakran szélsőséges indulatokat gerjesztett, de az államrend megváltoztatására semmiféle lényeges befolyással nem lehetett. Kezdetben az első világháború kitörése is inkább kiváló alkalomnak tetszett a birodalmi öntudat fényesítésére és a patriotizmus erősítésére, pedig - ma már tudjuk - olyan szimbolikus jelzés volt, amely a megállíthatatlan történelmi folyamatokkal való szembenézést követelte volna. A szarajevói merénylet után pár hónappal kevesen tűnődtek el azon, mint ahogy Balázs Béla tette, hogy vajon „barbarizmust és morális pusztulást jelent-e a háború?",

1 s ha eltekintünk az emberi kapcsolataiban és a történelmi traumákban a nagy mű megalkotásának élményét kereső esztéta személyes indítékairól, megállapíthatjuk: a következő évtizedek gondolkodóit leginkább foglalkoztató problémát vetette fel. A Ferenc József halála (1916) és a trianoni békeszerződés aláírása (1920) között lepergett, a vesztes háborúval, a forradalmakkal, és a határváltozásokkal terhes szűk négy esztendő végén, a „nagy tragédia" után a függöny egy bénult, tanácstalan nemzet előtt gördült fel ismét. A hivatalos Magyarország politikusainak (Bethlen István), filozófusainak (Kornis Gyula), történészeinek (Szekfű Gyula) egyaránt érvényes válaszokat kellett megfogalmazniuk a történelem által feltett kérdésekre, hogy kimunkálhassák azokat a gyakorlati megoldásokat, amelyek a történelmi kataklizmák szabdalta ország talpra állítását, a háború előtti Magyarországgal való folytonosság helyreállítását célozták. Az írástudók magyarázatot próbáltak találni az eseményekre, a megváltozott életfeltételek közepette olyan kapaszkodókat kerestek, amelyek egyszerre szolgáltattak racionálisan végigkövethető, egyszersmind érzelmi azonosulásra alkalmas megállapításokat az ország kétségbeejtő állapotának ok-okozati összefüggéseiről. Szekfű Gyula először 1920-ban megjelent Három nemzedéke nem véletlenül vált a korszak bibliájává, hiszen az eredeti szándéka szerinti hűvös és objektív gondolatmenetét a forradalmak után feléledő „keresztény-nemzeti" kurzus örömmel üdvözölte, benne történelmi megerősítést talált arra, hogy a Széchenyitől a „hanyatló kor legnagyobb magyarjáig", Tisza Istvánig terjedő liberális szellem tehető felelőssé a közelmúlt gyászos fordulatainak bekövetkeztéért: „...immár mindenki megegyezik abban, hogy a liberális közelmúlt a tévelygés korszaka volt, melyből csak szerves munkával, a valódi nemzeti hagyományok kiépítése által emelkedhetünk ki" - írta Szekfű az első kiadás előszavában/

1 A Monarchia széthullásának éppen ellentétes olvasatát kínálta a Károlyi-forradalomban való szerepvállalásának morális lépésével szembenéző Jászi Oszkár, aki a reális cselekvés lehetőségeitől távol, amerikai főiskolai tanárként csupán bízhatott abban, hogy az eljövendő korok haszonnal forgathatják „politikai testamentumát". A Habsburg-monarchia felbomlása angol nyelvű kézirata már 1927-ben készen állt a megjelenésre, de a kötet csak 1929-ben látott napvilágot. : Jászi tételesen