Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - VII. Tárgyak emlékezete - Kiss ERIKA: A székely nemzet áldozópohara

KISS ERIKA A SZÉKELY NEMZET ÁLDOZÓPOHARA A székely nemzet áldozópoharáról az úgynevezett csíki székely krónikában olvasni. A pohár a rabonbánok,

1 a székelyek ősi, választott világi és vallási vezetői pogány szertartásainál szolgált áldozópohárként. Anacharsis szkíta bölcs készíttette, aki a szkítákat a görög istenek imádására akarta rábírni, mire azok elűzték maguk közül. „Az 1533-ban összeírt csiki székely krónikában foglalt nemzeti hagyomány szerint, kelyhét a hunok Scythiából magokkal ereklyéül elhozva, az erdélyi székelyeknél a fő rabonbánok e kókus dióhéj kelyhet, mint a hatalom jelképét, a pogány hitkorszakban Budváron áldozó kelyhül használták, ezen kívül külellenség ellen táborbaszállás, egyházi és világi igazságszolgáltatás, a közösség panasza meghallgatásakor (alkalmazták)".

2 Szent István korában Opour rabonbán felvétette a székelyekkel a kereszténységet, ezt követően utódai tartották maguknál a poharat. Opour - csakúgy, mint Szent István - hosszú harcot vívott a pogánysághoz ragaszkodó székelyekkel, melyet csak I. Béla tudott véglegesen lezárni. A székely krónika szépirodalmi feldolgozásaiban, illetve a székely hagyományok ismertetésében feltűnik az áldozópohárral kapcsolatosan a magyar vezérek vérszerződésének motívuma is.

3 A pohárral együtt őrizték volna Budváron a székely nemzet sarkalatos törvényeit hat kőre vésve, illetve Csaba vezérnek „ökörbőrre hun betűkkel írott véghagyományát".

4 Később, a székelyek kereszténnyé válását követően a Sándor család mint Opour leszármazottjai tartották maguknál a poharat.

5 A székely krónika 1796-ban tűnt fel, amikor is az Erdélyi Kéziratok Társaságának Székely Márton marosvásárhelyi református pap és Zabolai Firma Sámuel ugyancsak marosvásárhelyi ügyvéd egy „18. századi másolatát" benyújtották. Hozzájuk Aranka Györgytől került a munka, akihez egy nyugalomba vonult csíksomlyói pap, Farkas Nepomuk János juttatta el. Az eredetileg latin és görög nyelven írott munkát Aranka le is fordította magyarra, s bár különösnek találta a dokumentum felbukkanását, kiadását sürgette. A kor tudományos közvéleménye azonban kételkedve fogadta az akkor már legalább három másolatban létező krónikát. Egyöntetű volt a vélemény, hogy a benne foglaltak nagyon furcsák, olyan információk olvashatók benne, amelyről egyetlen korábban ismert forrás sem tudósított. Éppen ezért tartották fontosnak, hogy felleljenek egy korábbi másolatot, vagy az eredeti, 1533-ban készült munkát. A krónikában említett Sándor család levéltárában remélték megtalálni a keresett dokumentumokat. Mivel a várt művek csak nem akartak előkerülni, a krónika kavarta viharok hamarosan elültek, s csak a mű 1818-as kiadása

6 után támadtak fel ismét. A negyvenes évektől pro és kontra több szerző is foglalkozik eredetiségével. A védők között a legnagyobb név Szabó Károlyé, akinek komoly filológiai apparátussal alátámasztott munkája

7 nagy hatással volt elsősorban a szépirodalmi feldolgozásokra. Egy másik fontos krónika-párti tudós Ipolyi Arnold, aki Magyar Mythologiájában külön is foglalkozik a krónikában leírt áldozópohárral és a hozzá fűződő pogány áldozattal. Sőt, a „kevés kétségtelen bizonyosságú néma élő emlékeink" között említi a „székely pogány áldozó pohár"-t

8

. A másik oldalon, a kételkedők táborában hasonló komoly személyiségek sorakoztak fel a krónika valódisága ellen.

9 A végső bizonyítékokat, érveket, levéltári forrásokat bemutató munka végül a századfordulón született meg. Sajátos helyzetben került sor arra, hogy az ismert tudós, Szádeczky Lajos a krónika vizsgálatát elvégezze.

10 Sándor Jánost, Maros-Torda vármegye akkori főispánját

11 egy nyugalmazott árvaszéki ülnök megvádolta, hogy nem valódi leszármazottja a csíkszentmihályi Sándoroknak, s hogy jogtalanul szerezte meg másoktól a „rabonbán leveleket és zászlót".

12 Sándor főispán így kénytelen volt pert indítani, amelyben tulajdonképpen származását kellett bebizonyítania. A perben Szádeczky volt szakértője. O azután áttanulmányozta a család által rendelkezésére bocsájtott levéltárat, illetve a Sándor és az Apor családok között a 18. században zajlott hosszadalmas per iratait. Ezek alapján nagy biztonsággal írhatta le véleményét, miszerint a híres-hírhedt krónikát Sándor Zsigmond készítette 1795-1796-ban. Sándor Zsigmond jogi végzettségű ember lévén Anonymusra, a Corpus Iurisra és a székely jogokról való ismereteire támaszkodva alkotta az iratot. Művével egyrészt családját szerette volna előkelőbb ősökkel ellátni, másrészt egy, az Aporokkal folyó évtizedes birtokperben akart előállni hamis 16. századi birtokviszonyokat feltüntető bizonyítékkal. Szádeczky meghatározásával csak „merész dilettantizmus, kiforratlan, szilaj fantázia, tág lelkiismeret" szükségeltetett mindehhez. No és persze, egy, a 17. század óta bizonyíthatóan a család tulajdonában lévő kókuszserleg, melyre már a 18. század közepén rávésette Sándor Zsigmond valamely őse a „Sándor Péter 1412" feliratot. Történeti vagy irodalmi művek hamisítása, fiktív krónikák létrehozása nem volt ismeretlen Európa más tájain sem. Macpherson műve mellett van földrajzilag közelebb eső párhuzam is. A székely krónika első kiadásával csaknem egyidőben „fedeztek fel" az északkelet csehországi Dvűr Králové gótikus várának egyik boltozatába falazva egy 13. századi, cseh nyelvű szövegeket tartalmazó kéziratot. Kis idő múlva még ennél is szenzációsabb leletet küldött névtelen megtalálója az akkoriban alakult cseh Nemzeti Múzeumnak: a 8-9. századból származó kéziratot, az ismert legkorábbi cseh nyelvű szövegemléket, egy még „nyugati" hatások előtti, tiszta, „őscseh" művet, mely Libusa történetét beszéli el. Bár később beigazolódott, hogy Václav Hanka (1791-