Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - VII. Tárgyak emlékezete
TÁRGYAK EMLÉKEZETE A múlt megidézésének egészen különleges lehetőségét nyújtják számunkra - ahogyan minden kor számára - a régi tárgyak. Nem érthető mindig pontosan, mikor, miért emeltek át egy ódon tárgyat a jelenbe, új foglalatot készítve neki vagy új elemekkel egészítve ki, és lehetséges, hogy sokszor az új felhasználás mögött semmiféle teória nem rejtőzött, csupán gyakorlati megfontolás. Azt például, hogy a Szent Korona összeállítói mikor és miért illesztették egymáshoz a görög és latin koronát, könyvtárnyi tanulmány tárgyalja; arról, hogy a Mátyáskálvária egybeillesztője miért állította színarany, reneszánsz piedesztálra a középkori remekművet, alig szól a szakirodalom. Ugyanaz a gondolat, ami a Saint Denis-i Suger apátot vezette, amidőn a bizánci achátkancsónak vagy az egyiptomi porfírvázának új, reprezentatív foglalatot csináltatott, másokat is megragadott, később és korábban is. Különleges eset, ha egy régi, értékes műtárgyat valamelyik történelmi személyiség, híres ember tulajdonából csupán származtatnak. Fejlődés, változás ebben az időjátékban aligha van, minden korban általános; a legnagyobb átértelmező befoglalás maga a múzeum, amely a régmúlt tárgyi hagyatékát teljesen új, idegen összefüggésben helyezi el. Kiállításunk e gyakorlat több fajtájára is hoz példát. Sok olyan tárgynak közlik újra és újra a fényképét - még a szűkebb szakirodalomban is -, amelyeket tévesen kapcsoltak nagy történelmi személyiségekhez. Ilyen az Esterházy-kincstár késő gótikus, kulacs alakú díszedénye, amelyről csupán századunkban kezdték el terjeszteni minden alap nélkül, de annál hatásosabban - azt, hogy Mátyás király kincstárához tartozott. Régi helyi hagyomány kötötte össze viszont Mátyás király személyével a győri és a szegedi középkori miseruhákat; mindkét művön barokk kiegészítés tanúskodik e hagyomány igen régi voltáról. A fojnicai kazulát Mátyás király Firenzében szőtt trónkárpitjából alakították miseruhává; de 19. századi sorsa még érdekesebb, hisz az uralkodó - I. Ferenc József azért vásárolta meg, hogy a magyar királyok koronázásakor használatos liturgikus ruhák közé kerüljön. Oláh Miklós gyermekkori mentéje vagy Mátyás király „kabátja" alighanem az Esterházy család kincstárának fényét növelte a történelmi nevekkel már a 17. század óta; mindkét tárgyról csak a legújabb kutatás derítette ki, hogy - későbbiek lévén - soha nem viselhették őket a legendás tulajdonosok. Hosszasan lehetne sorolni azokat az ötvöstárgyakat is, amelyeket - olykor utólagos felirattal látva el - a mai napig történelmünk nagyjaival kapcsol össze a közvélekedés. Izabella királyné sótartója, Bethlen Gábor „násfája" vagy Fráter György török (!) ivócsészéje a példa erre. Természetesen vannak olyan fejedelmi művek - s kiállításunkon szerepelnek ezek is -, amelyekről a hagyomány helyes adatot őrizhetett meg, vagy legalábbis olyat, amelyet nem lehet megcáfolni. Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel király korallszemes szent olvasója bizonyára ezek közé tartozik, s meglehet, a szép, achátlemezekkel díszített ostábla valóban Apafi Mihály erdélyi fejedelem tulajdonában volt. Bizonyos művekről hamar kiderült a tévedés - mint például arról a 17. századi, hímzett ostábláról, amelyről a múlt században még azt hitték, hogy Izabella királynéé volt -, más művekről lehet, hogy soha nem fog kiderülni. Külön csoportba tartoznak azok a tárgyak, amelyekhez nem csupán újkori hagyomány kapcsolódik, hanem maguk is sokkal újabbak, mint amilyennek látszanak, vagy látszani szeretnének. Jól tudjuk, hogy nem minden hamisítvány készül megtévesztő céllal, sőt, minden hamisítvány egyben eredeti is, de egyik-másik ilyen darab mégis hosszú ideig félrevezette még a tudományos közvéleményt is. Az antikvárius Literati Nemes Sámuel hírhedt műhelyében sok álközépkori mű készült, ezek közül szerepel néhány, miniatúrákkal ékesített darab, közöttük az 1301-re „datált" Magyar Képes Krónika vagy egy pergamenlap, rajta - különben igen dekoratív - „pogány írás"-sal. A híres Rohonci-kódex - a rovásírásra emlékeztető jelekben igen gazdag - „szövege" is sok megfejtőt vonzott már, de feltehetőleg ez is ebből a 19. századi műhelyből származik.
