Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - GYÁNI GÁBOR: Történetírás: a nemzeti emlékezet tudománya?

tetések nyújtják s ez a szervezett tapasztalatok, a történelem világának felel meg. Ezzel szemben „az emlékezet nem történelem, mert [...] az emlékezet viszont egyáltalán nem szervezett és nem következtetésekkel dolgozik".

20 Erről a különbségről egyebütt azt mondja: a történetírás elüt az emlékezéstől (emlékezettől), hiszen „az emlékezetben a múlt puszta látvány, a történelemben viszont a múlt újra lejátszódik a jelenlegi gondolkodásban". S bár tagadhatatlan, hogy a történetírói megismerés szintúgy nem nélkülözheti az emlékezést, mégis „az emlékezésnek [ez] az a sajátos esete, ahol a jelenlegi gondolkodás tárgya múltbeli gondolkodás".

21 Nem arról van tehát szó, hogy a „jelenbeli gondolkodás" képes a múltat felidézni (tud emlékezni), hanem sokkal inkább arról, hogy a múltbeli gondolkodás fel tud támadni a jelenben. A leginkább konstruktivista beállítottságú White ugyanakkor feltűnően hallgat emlékezés és emlékezet, valamint a történeti tudás kapcsolatának a kérdéséről. White számára ugyanis az esemény (s a vele együtt járó történeti tapasztalat szintén), valamint az eseményről szóló történész beszámoló kapcsolatát határozottan a diszkontinuitás szabja meg. így még akkor sem reflektál érdemben a problémára, amikor a holocaust mint eleven történelmi memória felvetése ellenében kénytelen védelmezni a történelmi elbeszélés (nyelvi) szabadságának a tézisét kifejtő reprezentáció elméletét.

22 A konstruktivista elgondolás azonban nem feltétlenül mellőzi az emlékezés (és az emlékezet) mozzanatát. A kognitív tudomány-fogalom hatására egyes konstruktivisták szerint az emlék a múltnak nem puszta felidézése, hanem valójában a megkonstruálása. Az emlék ugyanis az idegrendszer „öngerjesztő és önreferenciális működése során" és az „idegsejt-struktúrák tevékenysége" nyomán aktualizált múlt - állítja Gebhard Rusch. Ezek az emlékek már nem magát a múltat, hanem csupán azokat a gondolatokat tudatosítják bennünk, melyeket az emberi agy a múltbeli események kifejezése során azonosít, azokat a gondolatokat, melyeket a reprezentáció során mi magunk hozunk létre. A múlt fogalma így tiszta szellemi konstrukció, „melynek segítségével érzéki és mentális tapasztalatainkat egységes rendszerbe próbáljuk szervezni.

23 A múltról tehát csak narráció révén szerezhető tudás, a történész pedig, akinek ráadásul nincs is közvetlen tapasztalata erről a múltról, kizárólag historiográfiai konstrukciók útján közelíthet hozzá. Beszámolójának így az ad hitelt, hogy a múltról előadott története vajon „hihető, meggyőző és releváns-e azon modellek keretén belül, melyek konszenzusról gondoskodnak a történelemről és a historiográfiáról vallott aktuális feltevések, és az aktuális ideológiai, etikai, politikai stb. fogalmak alapján".

24 Ha a filozófiai hermeneutika jegyében pozitív kapcsolatot kívánunk tehát teremteni az elbeszélő és tárgya (a múlt eseményei és folyamatai) között, nyomban beleütközünk az emlék (emlékezés, emlékezet) fogalmába. Nem célom, hogy hosszasan ecseteljem az emléknek a történetírói elbeszéléshez fűződő kapcsolatát, máshol ezt már úgyis megtettem. Hadd utaljak itt csupán arra, hogy mivel a pszichológia (és a neuropszichológia) mai álláspontja szerint az emlékezés teljes mértékben konstruálás eredménye, a múlt így felidézett képe sem írható le kellőképpen a mimézis kategóriájával.

25 Amint Daniel L. Schacter fogalmaz. „Bár a szörnyű emlékek élénkebben élnek bennünk, mint a hétköznapiak, attól még a mélyen bevésettek ugyanúgy konstrukciók, mint a felszínesek. Szó sincs tehát a tapasztalatok valósághű rögzítéséről".

26 S ez azt is jelenti egyúttal, hogy emlékről mint olyanról a szerző szerint nem is igazán beszélhetünk (legföljebb emléknyomról), s ami létezik, az legföljebb az emlékezés, vagy inkább az emlékezések.

27 Ha a személyes emlékezés sem kifejezetten spontán, a valóságot többé-kevésbé megfelelően rekonstruáló művelet, még kevésbé tekinthetjük annak a többnyire szóbeli hagyományként élő emlékezetet. A hagyomány az emlékező közösség(ek) kollektív alkotása és mint ilyen, integráns részét képezi e közösségek napi életének: elvesztésük ezért is vezet a közösségek felbomlásához. A hagyomány átalakulása (felülről) szervezett kollektív emlékezetté (amiről már Collingwood is beszélt) a szaktudományos történetírás megjelenésével gyorsult fel és vált teljes körűvé. Ebben az értelemben, tehát Collingwood szellemében húz éles válaszvonalat Pierre Nora is hagyomány, valamint a történelem által hordozott emlékezet világa között. A kettő azért válik el egymástól, mert egyszeriben megszakad az általa egyébként spontánnak ítélt (közvetlen) emlékezet folytonossága, ami azon nyomban eltávolít bennünket saját (sajátnak tételezett) múltunktól. S innentől belelépünk a történetírás által teremtett és fenntartott történelmi emlékezet birodalmába, amely a múlt elemző és kritikus diskurzusát élteti.

28 A történetírás alkotta kollektív emlékezet egy meghatározott kor társadalmi-politikai feltételei között, s mintegy azokhoz igazodva jött létre. A 19. századi polgári fejlődés és nemzetállami integráció képezi azt a társadalmi és ideológiai környezetet, amely e fejlemények hátterében áll. Jól ismert, hogy kivált a német historizmus esetében milyen szoros az összefonódás a szakszerűsödő történetírás és a nemzetállammá alakulás, az abból adódó ideológiai (legitimációs) kívánalmak között.

29 Kevésbé világos, hogy milyen intellektuális eszközökkel vitte (vihette) végbe a modern historiográfia ezt a fölöttébb kényes feladatot. Hayden White tárja fel azon fogalmi konstrukciókat, melyek alkalmazásával a diszciplinarizálódó történetírás a hagyományközösségek partikuláris emlékezetét a nemzeti univerzalizmust képviselő memóriával helyettesíthette. így már meg tudott felelni a modern politika (legitimációs) ideológiai elvárásainak.

30 Számunkra az érdekes, hogy megvizsgáljuk a hagyomány alkotta kollektív emlékezetből a tudományos történetírás normái szerint konstruált emlékezet irányába tartó átalakulás folyamatát. Ennek során arra is fény derülhet, hogy a személyes emlékezés mikor és hogyan juthatott szóhoz azáltal, hogy a memória időnkénti vákuumát kitöltve világképet, olykor tényanyagot is egyedül csak belőle meríthettek a szervezett történelmi emlékezet anyagának megszerkesztésekor.