Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

TANULMÁNYOK - GYÁNI GÁBOR: Történetírás: a nemzeti emlékezet tudománya?

sok tanúbizonyságának kimásolásával, hanem önálló következtetések levonásával írják".

9 S vajon milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a múltat megismerhessük? A kérdés felettébb jogosult, hiszen: „A történész ex hypothesi nem szemtanúja a tényeknek, amelyeket ismerni kíván. Ezt nem is képzeli: nagyon jól tudja, hogy a múltról csak közvetett, következtetésen alapuló vagy áttételes ismerete lehet, sohasem empirikus. Másodszor, ezt a közvetítést sohasem valósítja meg tanúbizonyság. A történész nem úgy ismeri meg a múltat, hogy egyszerűen hisz a szemtanúnak, aki látta a kérdéses eseményeket, és megfigyeléseit feljegyezte. A közvetítésnek ez a fajtája a legjobb esetben sem eredményezne tudást, hanem csak hitet, méghozzá nagyon gyenge lábakon álló és kevéssé valószínű hitet. És - ismételjük meg - a történész nagyon jól tudja, hogy ez nem az ő útja: tudja, hogy úgynevezett tekintélyeivel szemben ő nem hívő, hanem kritikus. Ha viszont a történésznek nincs sem közvetlen vagy empirikus ismerete, sem hagyományozódott vagy tanúbizonyságon alapuló tudása a tényekről, akkor mit tud? Más szóval, mit kell tennie, hogy a tényeket megismerhesse?"

10 A szerző igen egyszerűen válaszol a kérdésre: „a történésznek újra kell élnie magában a múltat".

11 Ehhez hasonló elképzelés Beckernél is felmerült már egy pillanatra, amikor kijelentette: egy kimagasló esemény története felfoghatatlan, ha nem tudjuk, hogy a benne szereplő, az esemény által érintett személyek maguk mit gondoltak a történelemről.

12 Collingwood azonban egész elméletét erre az elgondolásra építi fel azt állítva: „a történelmi tudás egyszerűen múltbeli tapasztalatok felidéződése egy jelenbeli gondolkodóban".

13 Ez ismerősen hangzik, és Hegelre emlékeztet bennünket. Mégis, Hegel és Collingwood között lényegbevágó a különbség. Az önmagát megismerő, a történelemben öntudatra ébredő hegeli szellem helye (hordozója) azonosíthatatlan (talán csak a hegeli filozófiában lokalizálható), míg Collingwood ezt az eszmét (idea of history) közvetlenül a történész fejében véli megtalálni. A historikus ugyanis szerinte „elméjében újra eljátssza, újra átéli - reprodukálja - azt, ami egyszer már lejátszódott, és az emberi szellem műveként (például dokumentumokban, krónikákban) fennmaradt".

14 Újabb keletű az amerikai Hayden White nevéhez fűződő történetelméleti és historiográfiai elgondolás.

15 A több párhuzamos síkon kifejtett elmélet értelmében a múlt eseményeiben és folyamataiban nincs semmi olyan, ami megfeleltethető a racionális történetírói megismerés múltról adott beszámolóinak. Hiszen a múlt bár megtörtént, önmagában véve csupán kaotikus és jelentés nélküli világ. Egyedül a szaktudományossá lett történetírás az, amely intellektuális eljárásmódok alkalmazásával a múltat erkölcsi és politikai jelentéssel látja el, ám a tényeknek ez a fajta elrendezettsége, a történelem fogalma kizárólag a történész fejében létezik. Collingwood koncepciójánál kétségkívül radikálisabb White másik argumentuma is, nevezetesen hogy amikor a történész a köznapi nyelvet használja a múlt racionális diskurzus szerinti elbeszélése során, akkor a múltnak legföljebb egy lehetséges reprezentációjával szolgál. Eszerint a nyelvi kifejezés módja döntően meghatározza a múltról adott történész beszámoló tartalmát. Miután gazdag nyelvi eszköztár áll az elbeszélő rendelkezésére, több egymástól elütő, jóllehet egyaránt hiteles beszámoló (történet) is megfogalmazható ugyanarról a múltról. A történész tehát már annak előtte, hogy figyelmét a történelmi mező adataira fordítaná, előre el kell hogy képzelje ezt a mezőt, és nyelvi formába kell öntenie észlelése tárgyát. Az így megválasztott szókép (a kínálkozó szóképek száma szerinte csupán négy) határoz a tárgy előzetes kijelöléséről, valamint azt is megszabja, hogy milyen fogalmi eszközökkel, milyen típusú történet mondható el az események adott köréről. White itt igen szűkszavúan vázolt elképzelése, melynek értelmében a történetírás végeredményben a fikciós beszédmód egyik változata,

16 minden korábbinál hevesebben támadja a történetírás tudományosságának múlt századból származó fogalmát. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy White relativista historiográfiai koncepciója nem toborzott magának túl sok hívet a „normál", vagyis a gyakorló történészek körében. Számukra már az effajta gondolatok puszta felvetése is fenyegetően hangzik, hiszen aláássa a történetírás tudományosságába vetett, intézményesen aládúcolt évszázados meggyőződés szilárdságát. Többé-kevésbé így volt ez már Collingwood és Becker szkepticizmusának a fogadtatásakor is. Talán éppen ezért tagadta meg Becker később esszéjének egyes megállapításait. S, természetesen, Collingwood sem bírhatta rá a gyakorló historikusokat, hogy ezentúl próbálják egyszerűen csak „újragondolni" a múltat, ahelyett, hogy folyton „rekonstruálják" és „magyarázzák". A történelmi, pontosabban a történetírói szkepticizmus, melyet napjainkban White mellett bizonnyal Foucault szólaltat meg leghatásosabban,

17 már azzal is nagy szolgálatokat tesz, hogy megnyitja az utat a szaktudományos történetírás reflektált megközelítése előtt. Ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a történetírást a közeli múltra irányuló (személyes) emlékezésnek, valamint a távolabbi múlt kollektív emlékezetének a kontextusában egyaránt elhelyezhessük és elemezhessük. Emlékezés, emlékezet és a történelmi tudás Egy esemény bekövetkezte, Becker szerint, azért hagyhat nyomot a későbbiekben, mert rövidebb-hosszabb időre rögzül a memóriában.

18 Ezért, szerinte, minden normális embernek tudomása van a történelemről, hiszen birtokában van az emlékezés képességének; ennek megfelelően „a történelem, melyre közönségesen gondolni szoktunk, pusztán csak az emlékezet kiterjesztése".

19 Kiterjesztésen pedig azt érti, hogy az egyén olyan tapasztalatokat és ismereteket nyer ezúton, melyek eredetileg kívül estek szűk személyes látókörén. Merőben másfajta fogalmat alkot magának Collingwood az emlékezés és emlékezet, valamint a történelem viszonyáról. A tudást szerinte múltból levont következ-