Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - XVI. Leletmentések a múlt labirintusából
XVI-23. Jellasics futása 1973 Újházi Péter (1940-) Plextol, farost, 120 x 248 cm Vétel a művésztől 1973-ban Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum, ltsz.: 74.535.1 Újházi Péter a 70-es évek elején három nagy történelmi témájú képet festett, amelyek Székesfehérvárral és környékével kapcsolatos históriai eseményeket idéznek (Fehérvár ostroma és Wathay elhurcolása, 1972; Az utolsó vogánylázadás, 1972-1973; Jellasics futása, 1973). A 18-19. századi történeti festészet hagyományainak megfelelően az egymásra halmozódó eseményekből mindhárom esetben egy-egy drámai fordulatot emelt ki. A képfelületet rengeteg szereplő, gesztusok és tárgyi részletek meseszerűen bonyolult szövedéke tölti be. A Jellasics futása az 1848. szeptember 28-i pákozdi csatát örökíti meg, amikor a magyar honvédsereg megfutamította az osztrákokat. Újházi mintha Petőfi ismert sorait illusztrálná: „Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva, seregének seregünk nyomába". A kép csaknem egész felületén egymás nyomában szaladó, lovagló, egymást üldöző harcosokat látunk. A sok figura között két, feltűnően nagyobb léptékű alak - a kompozíció közepén felemelt kardjával rohamozó magyar huszár, a jobb szélen pedig groteszk mozgással, csúfosan menekülő krumpliorrú Jellasics - értelmezi a jelenetet. A helyszínt a festmény bal oldali szegélyére rajzolt templomocska, néhány ház, kertek, jobbra fent a Velencei-tó képe jelzi. Újházi Péter a Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél növendéke volt. Korai festményeinek színvilágában sokat megőrzött mesterének kolorizmusából, noha hűvösebbre hangolta át annak színeit. A hetvenes évek elején a gyermekrajzok kötetlensége és öntudatlan bátorsága nagy hatással volt rá. A Jellasics-kép egy fekete palatáblára rótt, monumentális firka benyomását kelti. Némely részletében, áradó elbeszélőkedvében a 18. századi metszetek városábrázolásait kísérő staffázs-jelenetekre emlékeztet. Újházi történeti képeinek groteszk szemléletmódja a maga idején a konceptuális törekvésekkel állt rokonságban, ugyanakkor stílusa, ábrázolásmódja, a figuralitás iránti igénye és a kifejezés narratív jellege idegen volt tőlük. Ezzel a fajta „kettős látással" a nyolcvanas évek sajátos, „idézőjeles" tendenciáinak lett előfutára. K. M. LADÁNYI JÓZSEF: Újházi Péter. (Kiállítási katalógus, 1986) István Király Múzeum Közleményei D. sorozat 171. sz; KESERŰ 1993b, 75; KOVALOVSZKY 1998