Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - XV. Antihistorizmus: a múlt kiszabadulása a történelem fogságából - SINKÓ KATALIN: A cédrusok

teknek" is tekinthetjük. Továbbá a kéziratok nem mindegyike saját kezű, hanem egykori szövegeiről készített gépirat vagy „a gépirat gépirata", sőt utólagos és „tudatos kompiláció" (Csontváry dokumentumok II. X). így például az a gyakran emlegetett jelenet, hogy állítólag azért kezdett el festeni, mert az iglói patika előtt rajzolgatva hangot hallott, „miszerint ő lesz a világ legnagyobb ...festője, nagyobb Rafaelnél", s a szózattal egyidejűleg „egy háromszögletű kis magot pillantott meg bal kezében" - ez a mag utalna a később kibontakozó cédrus-Csontváryra -, az ún. Nagy önéletírásból (másutt: Feljegyzések: a festő útjai a nagy világban) származik. Ennek ez idáig nem került elő Csontváry által leírt kézirata, csupán fentebb említett másolatai ismertek. Ezek a másolatok is részben vagy egészben megjelentek nyomtatásban (az egyik Gerlóczy Gedeon közlésében 1976-ban, a másik Gegesi Kiss Pál hagyatékából 1995-ben), ám ezek szövege sem egyezik. A Csontváry-emlékkönyvben közölt változat szerint például Csontváry az őt megszólító hangot „kinyilatkoztatásnak" nevezi, az újabb kiadás szerint egyáltalán nem nevezi meg a sugalmazót. (A sajátkezű, Pécsett őrzött kézirat 102/a lapja szerint: „Iglóra kerültem - itt lepett meg a rajztudás, egy pici mag is került kezembe, s felülről egy bíztató hang is a jövőre nézve, mely kötelező erővel hatott rám nézve." ROMVARY 1995, 131) 1908-ban publikált ún. Kis önéletrajza pedig nem szól sem égi hangról, sem pedig háromszögletű magocskáról, csupán arról, hogy hogyan kezdett el patikusként autodidakta módon rajzolgatni. A Csontváry-műteremben Gerlóczy Gedeon által talált kéziratok egy része elveszett vagy pedig lappang. A feltalálható kéziratokkal foglalkozó, annak egyes szövegrészeit publikáló kutatók általában megemlítik, hogy Csontváry írásai mennyire töredékesek, s feltételezik, hogy azok egy része Lehel Ferencnél, Csontváry első monográfusánál maradhatott, s azóta nem került elő (Csontváry dokumentumok II. X). Lehel Csontváry-monográfiáiról már Németh Lajos is megállapítja, hogy ezek egyrészt „a Csontváry-kutatás alapjai", másrészt, hogy az életmű interpretációjában Lehel saját művészeti teóriáinak igazolására törekedett, „kritika nélkül vegyítette az anekdotákat a művészettörténeti analízissel". Sőt - folytatja Németh -„erényt látott Csontváry patologikus vonásaiban, mint ahogy az egész modern művészet és a téboly megnyilvánulásai között üdvös megegyezést vélt felfedezni" (Csontváry-emlékkönyv 1976,145; újabban TÍMÁR 1999,17-19.). Valóban, Lehel Ferenc egész fejezet szentel annak a problémának, hogy „őrült volt Csontváry vagy nem volt őrült?", s a művész írásaiból kiragadott idézetekkel támasztja alá Csontváry tébolyodott voltát. Nemcsak az írásokat, hanem a képeket is Csontváry patográfiájának dokumentumainak tekinti. Az életmű Lehel-féle értelmezésének estek áldozatul Csontváry eredeti képcímei is: így vált az 1910-ben, a művész által egy utazási emlék precizitásával megnevezett konkrét, Tripoli felett álló cédrusból már az 1921ben megjelent első monográfiában a művész személyiségére utaló, beszélő című Magányos cédrus. Lehel könyveiben jól megragadhatók a Csontváryval kapcsolatos mítoszteremtés mozzanatai, melyek nem maradtak visszhangtalanok. Az állítólag bomlott elméjű festő már a harmincas években számos művészeti írás hőse, melyek jó része szintén azt az ellentmondást igyekszik feloldani, hogy hogyan festett Csontváry őrült létére ilyen képeket. Önmagában is monográfiát igénylő kultúrhistóriai elemzés tárgya lehetne, miért alakult ki a Csontváryval kapcsolatos zsenikultusz, s hogyan lett a művész alakja a Lehel őrült zsenijéből, a meg nem értett prófétából a mai publikációk egyikében-másikában az ezotéria hőse vagy szentje, s ezzel párhuzamosan hogyan váltak a művész által a maguk konkrétságában megnevezett képekből - „világmodellek". E kultusz jelentőségéről szólva Karátson Gábor pontosan fogalmaz az ún. Nagy önéletírás fentebb említett elhivatás-jelenetének irodalmi utóéletével kapcsolatban: a művészeti írók Csontváry festészetét hasonlíthatatlanul nagynak tekintik, mivel „szükségük van Csontváryra, a nemzeti monumentumra; sajnos azonban képeiből a prófétizmust a legtrükkösebb operációval sem lehet eltávolítani, mert az nemcsak létrehozójuk, hanem szinte egyedüli közlendőjük is" (KARÁTSON 1989, 56). Ám - tegyük hozzá rögtön - a prófétai sugallatok eleve kívül esnek az analízis tartományán; Isten prófétán keresztül közölt szavait vagy elfogadja valaki, vagy pedig elutasítja! Fülep Lajos talán ezért említette Csontváryval kapcsolatos paradoxonként, hogy művei nem, vagy csak nehezen értelmezhetők, mivel alig van közük a tényleges kulturális hagyományokhoz. Hasonlóan vélekedett Klaniczay Tibor is 1966-ban. Kétségtelen, hogy a Csontváry-életmű fenti értelmezéséhez nemcsak Lehel Ferenc említett monográfiái, hanem Csontváry nyomtatásban megjelent hírlapi levelei a zseni tenyésztéséről (Világ, 1912. jan. 12.), vagy az előadásként megjelentetett Energia és művészet. A kultúrember tévedése (1912), továbbá a kis füzetben közölt A lángész. Ki lehet és ki nem lehet zseni? (1913) című művei is hozzájárulhattak. (Újra közölve a Csontváry-emlékkönyvben, 1976. 52-65.) Ezek a szövegek - a kéziratokhoz hasonlóan - egy magát írásban nehezen kifejező ember művei, s koránt sincs az a jelentőségük, mint az 1910-es évek előtt festett képeinek. Az írás és kép e különös kettősségére már Németh Lajos is felhívta a figyelmet (NÉMETH 1964), legvilágosabban azonban a költő, Pilinszky János - aki különös érzékenységgel fordult az önkifejezés nehézségeivel küzdők felé is - fogalmazta meg: „írásai lényegesen alacsonyabb szinten tükrözik zsenijét, ám... mint festészetének »mellekletei«, mégis értékes dokumentumok, ha nem is adnak kulcsot ritka művészi-emberi titkának közelebbi megértéséhez" (1962, újra közölve a Csontváry-emlékkönyvben, 1976. 108-111). írásai és képei mégis egymásra vonatkoztathatók, amennyiben mindkettőben feltárul Csontváry sajátos történelemszemlélete, mely lényegében távol áll minden historizmustól. A kortárs kritikusok, akik egyáltalán valahová besorol hatónak ítélték egyéni hangú műveit, a modern művészeti irányzatokkal, a MIENK körével kapcsolták össze azokat (TÍMÁR 1995, 49). Nem az egyéni stílus, hanem a historizmus fentebb említett szembetűnő hiánya