Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - XV. Antihistorizmus: a múlt kiszabadulása a történelem fogságából

Nemcsak az „egyszerű agyagművesség" vetekedett a nemes anyagokkal dolgozó ötvösséggel, hanem a honfoglaló magyarság útját Ázsia belsejéig nyomon követő kutatókat is csábította a legjelesebb történelmi népekkel, magas kultúrákkal való hasonlatosság keresése. A magyarországi „virágos reneszánsz" iparművészeti emlékein, a kortárs népművészet hagyományokat éltető tárgyain a népvándorlás korának, az „ősmagyaroknak" viseletét, művészetét, kultúráját jellemző, folyamatosan továbbélő motívumokat véltek felfedezni a 19. század végének etnográfusai. Például Nagy Géza akkoriban széles körben elfogadott véleménye szerint: „A szűr formája már az ókori méd-persa domborműveken feltűnik, s díszítése is, a pávaszemes virágok, rózsák, tulipánok stb. a szasszanida kori perzsa ornamentikának a maradványai". A nemzeti értékeinket a nemzetközi piacokon is sikerrel képviselő Zsolnay-gyár díszítőművészetében 1896-1898 között megszaporodtak a nemzeti jellegű motívumok. Még a feltehetően a cég reprezentációs céljaira készült levélnehezék is magyaros stílusban készült, az arany és a múlt fényét egyaránt felidézve. Cs. É. Magyar viselet. In: Pallas nagy lexikona, XII. Budapest 1896,190. XV-19. Kerámia díszítőelemek az Országház számára 1894-1899 Tervezők: Steindl Imre, Foerk Ernő, Marhenke József; kivitelező: Zsolnay-gyár, Pécs Keménycserép, domborműves formába préselt, eozinmázakkal (alapmáz felett redukált fémlüszterekkel), kézzel festett; a: átmérője 8,1 cm, mélysége 0,6 cm; b-c: magassága 5,5 cm, szélessége 5,6 cm, mélysége 0,7 cm; d: magassága 2,4 cm, átmérője 6,7 cm Dr. Fettick Ottó ajándéka 1951-ben Budapest, Iparművészeti Múzeum, Kerámiaosztály, ltsz.: a: 51.537.1; b: 51538.1; c: 51.539.1; d: 51.540.1 A rozettákat és tulipánt formázó kicsiny, vékony falú kerámialapok domborműves felületét több színnel festett, aprólékos virágminták is díszítik. A máz finom színjátéka fokozza a tárgy ékszerszerű hatását, mellyel bútort vagy falburkolatot kívántak ékesíteni. Az Országházba, a miniszterelnöki dolgozószoba bútorzatához készültek igen hasonló, részben máig fennmaradt kerámiaelemek a Zsolnay-gyárban, az 1899. évben. A gyár „Parlamenti bútorbetétek" feliratot viselő rajzos formakönyvében azonban megtalálhatjuk az itt bemutatott elemeket is (65. és 67/2. sz.), melyeknek pontosabb rendeltetési helyéről jelenleg nincs tudomásunk. A Róth Miksa Alapítvány muzeális gyűjteményében őrzött, bekeretezett mozaikrészlet tanúsága szerint falra is szánhatták őket. Az 51.540.1 leltári számú elem rajzát megtalálhatjuk a Zsolnay-fazonkönyvekben is, már a XV-19. 3428. számnál is, tehát évekkel a miniszterelnöki bútorok betétjeinek készülése előtt. A rendeltetési hely, az ország, a nemzet kiemelt jelentőségű épülete által meghatározott igényekhez igazodtak ezek a kisméretű, merőben díszítőfunkciót ellátó darabok is. Szerepük ugyanakkor nem volt jelentéktelen. Az ornamentika jelrendszerével a magyarság saját, ősi pompájának továbbélését voltak hivatottak reprezentálni. Az 1880-as évektől egyre gyarapodó régészeti publikációk rajzanyagában számos hasonló ábrát találhatunk, a sírokban talált boglárok, csüngők, pitykék, övveretek, szíjvégdíszítések között (POSTA 1896; HAMPEL 1898, 30-32). Nem csupán a régészeti alapformák gazdagodtak, egészültek ki későbbi motívumokkal, hanem a régészeti leletek értelmezése is. Az adatolható tényszerűség határainál megálló, csupán stilisztikai megállapításokat tevő archeológusokkal (mint Hampel József) ellentétben az etnográfia kortárs művelői a rendelkezésükre álló ismeretanyag hiátusait következtetésekkel, az analógia merész és vágyaik által is vezérelt módszerével hidalták át, mint tette például Nagy Géza. Különösen Huszka József művei gyakoroltak hatást az érdeklődő „művelt közönségre". Rajztanárként, a hazai művészi ipar fejlesztése érdekében kezdte gyűjtő és feldolgozó munkásságát. Saját néprajzi tapasztalatait sorra megjelenő cikkeiben és könyveiben a magyar és külföldi régészeti szakirodalomban közölt analóg jelenségekkel olvasztotta egybe. Huszka interpretációjában például az itt bemutatott bútorveretek közül a kettős szemű tulipánforma nemcsak a pogány kori magyar sírleletekhez, hanem a perzsa, szasszanida kori tulipánformákhoz is kötődik, eredetüket a „mykénei polipalakok" termékenységszimbólumában leli fel. Kontinuitást kirajzoló elméleteit már a kortársak részéről is érte jogos kritika, de ez a „poetica licentia", amelyet Varjú Elemér a tudományban már ekkor megengedhetetlennek tartott, valóban „költői