Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - XIV. Az emlékezés helyei: emlékműkultusz - SZATMÁRI GIZELLA: A Hentzi-emlékmű

megért mű szerzője úgy látja, a legyőzött, tisztes ellenfél megérdemli a kegyeletes megemlékezést - sírkövet kell hamvai fölé emelni a temetőben -, de a magyar származású Hentzi, aki becsületszavát adta annak idején Kossuthnak, hogy nem fog a magyarok ellen harcolni, valamint megsebesülve el akart szökni - nem méltó erre. A „szégyenoszlopot le kell bontani", ameddig az a helyén áll, „a kiegyezés, a kibékülés a nemzet és a korona között nem teljes". Hentzi magyar származású, és megszegte becsületszavát, sőt alattomos módon szökni próbált. Mindez csak tetézte bűneit. (Magyar származása egyébként tévedésen alapul: Debrecenben született ugyan, de csak azért, mert svájci származású katonatiszt apja éppen itt állomásozott családjával.) A halottak napi koszorúzással kapcsolatos politikai botrány is jelzi, hogy a budavári osztrák katonai parancsnok személye iránt táplált ellenszenv átruházódott magára az emlékműre, mely a hatalom jogtipró uralmát jelző monumentummá, az elnyomás szimbólumává vált. Négy évvel később, 1892-ben, egy balul sikerült „kiengesztelődési kísérlet" Szapáry Gyula miniszterelnöki székébe került. A kiegyezés utáni oldottabb légkör lehetővé tette, hogy a '48^19-es honvédek egyesületei gyűjtést indítsanak a Budavár bevételénél elesett (magyar) honvédek emlékének megörökítésére. Zala György terve 1890 elejére elkészült, a Brüsszelben öntött bronz szobormű ünnepélyes leleplezését 1892. november 2-ra tervezték. Szapáry ekkor megállapodott a honvédszoborbizottság elnökével, Ivánka Imrével, hogy az emlékmű ünnepélyes leleplezése alkalmával megkoszorúzzák Hentzi szobrát is. A kormánypárt felől érkezett javaslatot Eötvös Károly „nemzetellenes merényletnek" nevezte. Kilátásba helyezte, hogy a Függetlenségi Párt akár fegyveres erővel is megakadályozza a nemzeti önérzet ily módon történő megcsúfolását. Apponyi Albert visszaemlékezéseiben kifejtett véleménye szerint volt az eszmében „bizonyos nagyszerűség", de nem volt mögötte valódi tartalom, őszinte szándék. A közös koszorúzás gondolata mindenesetre meghiúsult, és Zala honvédemlékművének leleplezése is elmaradt. Az emlékmű 1892. októberében már állt, felavatására mégis csak fél esztendő múlva, 1893. május 21-én került sor. Ezzel valódi hangsúlyt kapott a történelmi tény, a honvédek budavári győzelmére emlékezhetett az ünneplő közönség. A Hentzi-szobor ügye többé-kevésbé a háttérben maradva ugyan, mégsem került le a napirendről. Már az 1889. januári képviselőházi véderővita, illetve a törvény megszavazását követő tüntetések kapcsán mozgósított egyetemi ifjúság határozatot hozott a hírhedt emlék eltávolítására. Néhány év múlva, 1894. április 1-jére virradó éjjel (egyes források szerint 1895-ben) Szeless Adorján hírlapíró, egykori utász főhadnagy merényletet kísérelt meg a szobor ellen. A környékbeli paloták ablakai ugyan betörtek, de a szoborról csak apróbb darabok morzsolódtak le. A rendőrség hivatalos színezetű lapja, a Hírcsarnok úgy tudja, hogy a fanatikus, nagy osztrákgyűlölő Szelessnek sajtó vétség miatt úgyis fogházba kellett volna vonulnia - s ha a merénylet sikerül, mártírrá kiáltják ki, s családjáról majd a közönség fog gondoskodni. De nem is érdemes elfogni azért - így az OrszágVilág cikkírója - „hogy egy kicsit megijedhetett a Hentziszobor". Szelesst ezután - állítólag - egy hétig idehaza rejtegették barátai, majd kiszöktették Svájcba. 1898 őszén Hentaller Lajos országgyűlési képviselő, a szabadságharc eseményeiről és szereplőiről készült mindennemű képes ábrázolás lelkes gyűjtője, több ízben is interpellált a Hentzi-szobor ügyében. A körülötte folyó polémiát, melynek hátterében nyilván pártharcok húzódtak, egyenesen Magyarország „Dreyfus-ügyének" nevezte. Javasolta, hogy a szobor kerüljön Bécsbe, esetleg a temetőben lehetne elhelyezni (így a hősi emlék síremlékké átminősítve egyhamar elvesztené jelentőségét). Semmiképpen sem látta kívánatosnak a szobornak Magyarország területén bárhol másutt való felállítását, legkevésbé a katonai főiskolán - ahová Hentzi és társai dicsfényét is átmentenék. Mégis így történt! Ugyanez év novemberében az uralkodó elrendelte az emlékoszlopnak a Várból történő eltávolítását, mégpedig azon indokból, hogy helyére Erzsébet királyné szobra kerüljön. Döntését megkönnyítette a palota új szárnyának építésével kapcsolatos munkák megindulása, amely a Szent György tér rendezését is szükségessé tette. Elrendelte továbbá az oszlop teljes egészében való újra felállítását a hűvösvölgyi hadapródiskolában, oly módon, hogy az oszlopot sír (kripta) fölé kell állítani, amely kriptában összegyűjtik az elesettek csontjait. Tehát a király a kegyeleti emlékjelleget kívánta fenntartani - ezzel szemben a közös hadügyminiszter, Krieghammer Ödön, megőrizte volna továbbra is a politikai színezetet, „a vitézség és hűség soha el nem múló jeleként", hogy az ifjúságnak példaképül szolgáljon. A közös hadügyminiszter fenti kijelentése újabb okot szolgáltatott a szabadelvű és a függetlenségi párt heves parlamenti vitájára: áruló volt-e Hentzi, megszegte-e a becsületszavát, melyet Görgeynek adott, miszerint nem támad a magyarok ellen. November 22-én és 23-án kisebb utcai zavargásokat keltett a vita, Bánffy miniszterelnök kocsiját kővel dobálták. A „legszélső baloldal" indítványozta, hogy a Hentzi-szobor kerüljön Bécsbe, Haynaué mellé, az Arzenálba. 1899 augusztusában végül lebontották a várbeli emlékoszlopot, és katonai tiszteletadással átvitték a hűvösvölgyi hadapródiskolába. A Függetlenségi Párt hívei ez alkalomra ellentüntetést szerveztek a budavári honvédemléknél felállított díszes honvéd gyászravatalnál. Tüntettek Szegeden is, a Gizella téri szabadságharc-emlékoszlopnál. Koboz álnévvel leveldi Kozma Andor a Pesti Hírlapban verses pamfletet jelentetett meg: Hentzi! Megint ő!... Hát e hamu, por Borssá lehet akármikor, melyet az orra alá hánynak, Hogy tüsszögtessék, akármely kormánynak? Egyik bukik, jő másik kormány Csinálja dolgát mind egyformán, Az egyiket Polónyi-Bartha