Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - XIII. Állami történeti reprezentáció - BASICS BEATRIX: A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye mint a történelmi festészet forrása
olvadt a Társulatba, s kimondatott, hogy „1877. január 1-től kezdve évenkint 1 000 forintot fordít a nemzeti képcsarnoknak magyar művészek festményei által leendő gyarapítására, és az így felgyűlendő összegből időről időre a nemzeti képcsarnok méltóságának megfelelő képeket fog vásárolni és a képcsarnoknak átszolgáltatni". Az 1871-ben létrejött Országos Képzőművészeti Tanácsnak tagja lett a Nemzeti Múzeum igazgatója is, és dönthetett ily módon a múzeumi képvásárlások ügyében. Az Eötvös József kultuszminiszter által kiírt 1869-es történelmi festménypályázat első díjasa Benczúr Vajk megkeresztelése című képének vázlata lett, amely természetesen a Képtárat gazdagította. Ez az időszak már a festészet - egy ideig még elsősorban a történelmi festészet - állami támogatásának periódusa, s ennek legkézenfekvőbb módja a pályázatok kiírása volt. A következő, 1872. évi pályázat meghirdetésekor már az 1873-as bécsi világkiállítást is tekintetbe vették. Ily módon talán nem véletlen, hogy Than Mór Morvamezei csata című festménye kapta az első díjat. Ekkor már olyan sok mű volt a Képtár tulajdonában, hogy több festmény raktárba szorult, s Krafft két képe sok helyet foglalván - nem képviselt már akkora értéket, mint megszerzésekor, s visszakerültek a Ludoviceum dísztermébe. 1877-ben már a múzeumi Képtár régi képeinek nagy része az Országos Képtár kiállításába került. 1882-ben megjelent egy kis füzet Barabás Miklós, Fenyvessy Ferenc és P. Szathmáry Károly tollából, címe Emlékirat egy Magyar Történeti Arczképcsarnok létesítése ügyében. Ebben már az 1884-ben a Várkert-bazárban megnyíló Történelmi Képcsarnok létrehozatalának elveit dolgozták ki a szerzők. A múltat említvén fölsorolták a példákat, majd megjegyezték: „A legújabb időkben is tudományos életünk egyik szakában sem uralkodik oly buzgó munkásság, mint a történelmi szakban, tudományos akadémiánk, történelmi társulatunk és ifjú íróink egész serege dicséretes buzgalmat fejt ki a nemzeti hagyományok megőrzése körül a legkisebb történeti adatok és tárgyak felkutatása, gyűjtése és feldolgozása által... Csodálatos, hogy épen az, mi a magyar történelmi hagyományokat illetőleg az emberi szívre és szellemre nézve leghatásosabb lehet, egy nemzeti arcképcsarnok eszméje, melynek háta megett pedig nem távol jövőben egy magyar nemzeti pantheoné állhatna, mind ez ideig csak alig csírájában létezik". Elképzeléseik szerint történettudósokból és művészekből álló zsűri döntene a művek elbírálásánál, fontos-e az az ábrázolt történelmi szempontból, van-e a képnek művészi értéke, s a nemzeti viselet szempontjából forrás-e a kép. Élők portréi pedig semmilyen esetben nem kerülhetnének a gyűjteménybe. A szerzők azzal érveltek a Történelmi Képcsarnok létrehozása mellett, hogy az nemcsak nemzeti szempontból lenne fontos, hanem a különböző művészeti ágak alkotóinak forrása is lehetne. Ismét megfogalmazódott tehát a múzeum alapításakor kifejezett igény a nemzeti pantheon létrehozására. A különbség annyi, hogy akkor az intézményt tekintették annak, a múzeum teljes egészében szolgálta volna az elképzelést, a század végén pedig a kor szellemének jobban megfelelő dokumentum-forrásgyűjteményt tartották e célból megfelelőnek. Az eredmény ma is látható - pontosabban látható lenne, ha ki lenne állítva -, s a Történelmi Képcsarnok katalógusait összehasonlítva a képtárkatalógusokkal nagyon is szembeötlő a különbség. A tizenegy teremben bemutatott műtárgyegyüttes legfőbb elrendezési elve az időrend volt. Ennek megfelelően az első terem az „Árpád- s a vegyes házbeli uralkodók korszaká"-val indult, vagyis az 1000 és 1526 között évszázadok jelentős történelmi személyiségeit kívánta bemutatni. Nemcsak egykorú művek voltak ezek, s viszonylag sok volt az ábrázolt életében készült mű későbbi másolata. A második és harmadik terem az 1526-1657 közötti időszaké, s itt is, mint mindenütt együtt voltak a grafikák és festmények láthatóak. A negyedik terem 1657-1705 között, az ötödik és hatodik 1705-1740 között, a hetedik 1740-1790, a nyolcadik 1790-1848 között mutatta be történelmünk nagyjait. A kilencedik terem A jelen kor címet viselte, bár 1848-49-cel foglalkozott. A tizedik terem ugyanezt a címet kapta, s 1848-tól valóban a kiállítás koráig voltak láthatók benne a 19. század második felének írói, művészei, politikusai. A tizenegyedik terem városlátképeket mutatott be, s az utolsó terem volt az úgynevezett királypavilon. A Történelmi Képcsarnokban egészen másfajta tárlat volt tehát látható, mint a Nemzeti Múzeum Képtárában. Itt nem szerepeltek a hatvanas-hetvenes évek nagy történelmi kompozíciói, az időrendben elrendezett műtárgyak a múzeum alapításának nemzeti pantheon gondolatát látszottak megvalósítani. Mi hát az összefüggés a múzeumi régiségek és a 19. századi történelemábrázolás között? Az természetes, hogy bizonyos kompozíciós típusok továbbélnek, hogy egy-egy művészettörténeti korszak művészei mindig visszanyúlnak korábbi korok művészeinek megoldásaihoz. Különösen igaz ez a történelmi festészet esetében, ahol a műfaj lényegéből adódik az előzmények tudatos keresése, a dokumentumok és források felhasználása. A 1850-es évektől folyamatosan hangsúlyozták a múzeum szakemberei, hogy a képtár milyen fontos a felnövekvő művésznemzedék okulása szempontjából. Ez azonban elsősorban a művészi technika, a formai megoldások elsajátítása tekintetében jelentett sokat. Voltak olyan esetek is, amikor egy-egy régebbi művet pusztán régisége tett hitelessé, és használták forrásként későbbi festők {pl. a Lorántffy Zsuzsanna-portré). Ismerünk olyan műveket, műtárgyegyütteseket, amelyek hosszú ideig befolyásolták a későbbi ábrázolások alkotóit, ez legtöbbször a portrék esetében fordult elő (idézhetnénk a Nádasdy-féle Mausoleum közismert példáját). A történelmi eseményábrázolás esetében is léteztek természetesen alaptípusok, ilyenné vált Krafft Zrínyi kirohanása című kompozíciója is, jóllehet tudjuk, megvannak ennek a képnek is a forrásai, előzményei. A Nemzeti Múzeum Képtárának fontossága talán inkább az a fajta csaknem száz évig tartó folyamatosság volt,