Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - XIII. Állami történeti reprezentáció - BASICS BEATRIX: A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye mint a történelmi festészet forrása

tályőrök fogadtak, díszes gyülekezete foglalt el." A megnyitóbeszéd utalt arra, hogy a képtár volt a legkésőbb megnyitott része a Múzeumnak, s ismertette a közönséggel a Képcsarnok Egylet rövid működésének eredményét: az összegyűlt 12 000 ezüst forinton 52 „olajfestményt" tudtak megvenni mindaddig. Az ajándékozók névsorában első V. Ferdinánd „O cs. Kir. Felsége", valamint Mária Ludovika főhercegasszony. Őket egy festő, Balkay Pál követi. Rajta kívül festők sorát találhatjuk (többen vannak ők, mint bármely más adományozó): Haan Antal, Horn Lajos, Ivanovics Katalin, Kiss Bálint, Lieder Frigyes, Marastoni Jakab, Molnár József, Müller János, Schäffer Albert, Vidra Ferdinánd, Zichy Mihály mind adományoztak képet a gyűjtemény számára. Jóval bővebb névsort - 23 festőt - lehet összeállítani azokból a magyar művészekből, akiknek műveit megvásárolván gyarapodott a múzeum képtára, a Képcsarnok Egylet működése következtében. A siker jelentős, Kubinyi Ágoston megjegyezte: „Múzeumi képtárunk már eddig is sok hasznot hajtott hazai kezdő művészeinknek, részint mivel ingyen másolhatják képcsarnokunknak jelesebb műveit, részint mivel nem kénytelenítettnek tökéletesebb kiképeztetésükre eleinte sok pénzt költeni az országon kívül. A képtár megnyitása óta mostanáig másolt képtárunkban 34 ifjú művész 126 képet, kik közt kivált a még mindig szorgalmatoskodó Jakobey Károly és Haan Antal urakkal többekkel együtt tüntették ki magukat". Megemlíttetnek a jelenlegi műpártolók is, Esterházy Pál herceg, Ürményi Ferenc, báró Orczy György, „kik tulajdon költségükön részint nevelhetnek ifjú művészeket, részint munkát adnak a jelesebbeknek". Mátray Gábor, a Széchényi Könyvtár őre, a Képcsarnok Egylet titoknoka volt a következő felszólaló. Fölsorolván azokat a magyar művészeket, akik világhírnévre tettek szert, Zichy és Wagner mellett megemlítette a régebbieket: Dürert, Kupeczkyt, Mányokit, sőt Terbruggent, akiket hagyományosan magyar származásúnak tartottak. A bécsi műkiállításon dicséretben részesült festőinket is megnevezte: Borsos Józsefet, Markó Károlyt, Kärlgling Henriettát, Knopp Józsefet, Schäffer Albertet. A művészet támogatását nemes hagyománynak tartva beszéde foglalkozott a korábbi évszázadok magyar műpártolásával - Zsigmond, Mátyás mellett a 18. század műgyűjtőit s mecénásait emelte ki; a Brukenthal családot, Brunszvik Józsefet, a Csákyakat, Cziráky Antalt, az Erdődyeket, Viczay grófot, az Esterházy és Pálffy hercegeket, utalt azonban arra, hogy ezek nemes tevékenysége nem tette lehetővé azt, hogy a műveket a közönség is megismerhesse. A Nemzeti Múzeum és a képtára létrejöttét nagyon fontosnak tartotta, de a Képcsarnok Egylet mást akart: olyan nemzeti képcsarnok alakítását s folytonos gyarapítását, „melybe csupán a magyar korona alatt rokon szövetségben állott országokban született és honosodott hajdan- és jelenkori festőművészeknek jelesebb műveik tétessenek és szereztessenek meg. Föladatul tűzé ki magának az említett művekre folytonos figyelme fordítását; név szerint a hajdani és jelenkori festészek s müveik fürkészetét, élettörténetük s készítményeik lajstroma megszerzését, és jelesebb műveiknek a nemzeti képcsarnok számára megvásárlását". Vagyis az 1818-ban megfogalmazott cél korszerűsített változatát szerette volna megvalósítani. Beszédének további része „az egyes nemzetek s tartományok régiségei, elmeés műszüleményei egybegyűjtésére és közhasználatúvá tételére" vonatkozó törekvésekkel foglalkozott. Nemcsak országok, hanem egyes városok is „bírnak gazdag múzeumokkal; s a tömérdek nyomtatvány, melyekben saját nemzetiségüket dicsőítő régi s újabb emlékeket ismerhetnek meg", nemcsak megismerhető, de ki is adták őket folyamatosan. Mátray szerint e törekvésekben Magyarország sem maradt le, s ez jórészt Széchényi Ferenc múzeumalapításának volt köszönhető. Európa-szerte egyre több lett az olyan festészeti gyűjtemény, amely kizárólag a nemzeti festészet műveit gyűjtötte és mutatta be. Ez szolgált követendő például a Képcsarnok Egylet létrehozatalához. A Mátray-beszéd összefoglalása a korszak műgyűjtésre, múzeumügyre vonatkozó nézeteinek - persze nem csak ezeknek. Fontosnak tartja azoknak a külföldi emlékeknek a számbavételét, amelyek a magyar történelemmel, a magyar múlttal kapcsolatosak. Mellettük hasonlóképpen jelentősnek tartották a magyar művészek külföldi gyűjteményekben található munkáit. Fölvetett olyan elképzelést is, amelyet addig nem tartottak fontosnak, pontosabban nem volt a közgondolkodás része, a század második felében azonban egyre inkább előtérbe került, s a múzeumi képtár, később pedig a Történelmi Képcsarnok gyűjteménye a gyakorlati megvalósulásra is egyre több példát szolgáltatott, ez pedig a magyar vonatkozású, de külföldön lévő, különböző korokból származó, de legtöbbször régebbi művek másolása, akár egészen más technikával való reprodukálása: „...azon munka sem volna hálátlan, mely az aacheni székes egyházhoz csatolt s Nagy Lajos királyunkról magyarok számára építtetett rotonda kápolnában Szent István és László királyok, Szent Imre herceg és Szent Erzsébet magyar hgnő szobrai lefestésükre fordíttatnék. Rafael Sanziónak a római Vatikánban látható remekműve, mely Attilát Róma előtt tünteti elő, hasonlag kedves látvány lehetne Múzeumunkban". A Mátray-beszéd befejezésképpen pedig kijelölte a feladatokat: „Egyébiránt hazánk szép vidéke és tettdús történelmünk évkönyvei ezer meg ezer legszebb adattal kínálják meg a művészt. Törekedjenek festészeink ilyeseket is választani műveik tárgyaiul, s ezekkel gazdagítani képcsarnokunkat". Amellett pedig törekednünk kell arra, hogy fölkutassuk a magyarországi művészet korai emlékeit, s azokat megszerezvén a közönség számára bemutassuk. Az 1862-ben kiadott kötet nemcsak a beszédeket közölte, hanem azon „honleányok és hazafiak" névsorát is, akik hozzájárultak adományaikkal a Képcsarnok Egylet műtárgyvásárlásaihoz (az adományozott összeg pontosan szerepelt a nevek mellett). A folytatás nem egészen a tervezett volt, bár az ötvenes évek elején a fennmaradáshoz szükséges gesztusnak számított: 1852-ben a gyűjtés célja I. Ferenc József és Alb-