Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - XIII. Állami történeti reprezentáció
meg, s a pályadíj elnyeréséhez vázlatokat nyújtottak be. Az előre megadott témák között két Szent Istvánnal kapcsolatos is szerepelt: Szent István magához veszi a szent keresztségét és Szent István lovaggá avatása Wenczelin által a Kupa ellen vívott párkányi csata előtt. Szent István legendái szerint Adalbert püspök Vajkot csecsemőként keresztelte meg Gézával és annak háza népével együtt. Az ifjú-, illetve felnőttkori megkeresztelkedésről Ekkehard krónikája és Freisingi Ottó szólnak. Benczúr e krónikák leírásait is felhasználó Horváth Mihály történeti műveinek megfelelően a szinte már felnőtt Vajkot ábrázolja vázlatán. A kép bal oldalán látjuk, amint az ártatlanságot jelentő fehér ruhába öltöztetett ifjú Vajkot Szent Adalbert megkereszteli, körülöttük a püspök kíséretét alkotó szerzetesek csoportja. Jobb oldalt a pogány papság megrettent képviselői fordulnak el a keresztelési jelenettől, középen pedig, mint összekötők a régi és az új világ között, trónusán ül az uralkodó pár, Géza fejedelem és felesége. (Olaj, vászon, 89 * 114 cm, MNG, ltsz.: 2796) Az 1870-ben festett vázlat, valamint az állami megrendelés nyomán 1875-ben elkészült Vajk megkeresztelése eltérő történeti felfogásban készült. Az állam részéről Pauler Tivadar jogtudós, történész - aki Eötvös halála után annak utóda lett a Vallás és Közoktatási Minisztérium élén - kötötte meg a szerződést a művésszel 1871ben. A kész kép és a vázlat történeti felfogásának különbségei valószínűleg ebből is adódhatnak. Nem a két hit képviselőinek szembeállításáról van már szó, mint a vázlaton, hanem a magyar királyság legfontosabb legitimáló kezdeteiről. A nagy képen csak négy személyt láthatunk teljes alakban: a vörös ruháját derekáig leeresztő Vajkot, a keresztelést végző Szent Adalbertet, s mellettük a tanú vagy a keresztszülő szerepében III. Ottó német császárt, s az előtérben háttal Vajk fegyverhordozó apródját. A háttérben még azonosítható a másik keresztszülő, Sanseverinói Deodatus is. A keresztelés előadásának és a császár szerepeltetésének históriai forrásai között meg kell említenünk Fessier Ignác Aurél nagy történelmi művét, amely István legendái és a krónikák nyomán színes leírását adja az eseményeknek: hogyan tudósította a császárt és Henrik bajor királyt Géza arról, hogy hazánkba látogat Adalbert püspök, hogyan siettek Géza, Ottó és Henrik teljes kíséretükkel a püspök elé a bakonyi erdőkig, s hogyan vezette karján III. Ottó császár Adalbertet Székesfehérvárott a kereszteléshez, miközben Vajk a 33. zsoltárt kezdte el énekelni: „Boldog az a nép, kinek Isten az Ura, és kit ő magának örökségül választott". Fessier leírása minden bizonnyal már a 19. század elején befolyást gyakorolt a jelenet ikonográfiájára. Ennek első nagyszabású példája Hesz János Mihály 1825-ben festett esztergomi főoltárképe, amely szintén a felnőtt Vajk megkeresztelését ábrázolta, a hagyományoknak megfelelő helyszínen, Esztergomban. Benczúr képének leghangsúlyosabb pontján, a nézőhöz legközelebb, néhány - szent cselekménynél szokatlan - tárgyat, két kardot és egy pajzsot látni: az egyiket, amely a császári klenódiumokhoz tartozik, az ún. császári „ceremónia-kardot", melynek felső részén jól kivehető a német birodalmi címer, s a kardra a hozzá tartozó öv is rá van csavarva, III. Ottó tartja maga előtt, a másikat, melyet Szent István térdre ereszkedő apródja tart, talán azonosíthatjunk azzal a szablyával, melyet ma szintén Bécsben a császári klenódiumok között őriznek. Ez utóbbi a hazai hagyomány szerint azonos lenne Attila kardjával, s eredetileg az Árpád-ház kincse volt. (IPOLYI 1929) A kettős kard-klenódium, valamint az előtérben az apród mellett elhelyezett szembeötlő pajzs is a kép szimbolikus értelmére utal, miszerint az imént megkeresztelt uralkodó - István - a császárhoz hasonlóan az egész kereszténység számára védelmező kardot, illetve, mint mondani szokás Magyarországról, annak erős pajzsát jelenti. Vajk megkeresztelésének megfestéséért Benczúr elnyerte a Ferenc József-rend lovagkeresztjét. S. K. Az ikonográfiához: FESSLER IGNÁC AURÉL: Die drei grossen Koenige der Hungarn ans dem Arpadischen Stamme. Bresslau 1808; A három magyar nagy királyok viselt dolgainak rajzolatja, Fessler után. Pesten 1815, 33-38; FRANKL (FRAKNÓI) VILMOS: A magyar nemzet műveltségi állásának vázlata az első fejedelmek korában és a kereszténység behozatalának története. Pest 1861, 361-378; HORVÁTH MIHÁLY: A kereszténység első százada Magyarországon. Budapest 1878, 76-78, 95-96; IPOLYI 1929, II, 267-269; TÓTH, ZOLTÁN: Attila's Schwert. Budapest 1930; FILLITZ HERMANN: Die Schatzkammer in Wien. Symbole abendländischen Kaisertums. Wien 1986, 24, Nr. 14; Árpád-kori legendák és intelmek. Szerk. ÉRSZEGI GÉZA. Budapest 1983,17; WEHLI 1994,107-140; A történelmi képpályázatról és a két Benczúr képről: M. H. (MASZÁK HUGÓ): A pályázó magyar történelmi képek. Pesti Napló 21 (1870. május 21.); Magyarország és a Nagyvilág 10 (1874) 249; uo. 14 (1878) 219; SZANA TAMÁS: Benczúr Gyula. Koszorú 3 (1881) 483; HOMÉR 1938, 25-28; TELEPY 1963,15-16; BELLÁK 1986, 76-78; SINKÓ 1989; Budapest 1995, 313-316. XIII-7. Honfoglalás - vázlat 1892 Munkácsy Mihály (1844-1900) Olaj, vászon, 84 * 253 cm Jelezve: „Telepy Károly barátomnak Munkácsy Mihály" Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, Festészeti Osztály, ltsz.: 52 581 Tisza Lajos gróf, az Országház-építő Végrehajtó Bizottság elnöke 1890. november 13-án bízta meg Munkácsy Mihályt, hogy „az épülő országház képviselőházi ülésterme részére egy olajfestményt készítsen", melynek tárgya: „Árpád honfoglalása". A Parlament építése ekkor már javában folyt, és Tisza Lajosnak elég nehezen sikerült meggyőznie Steindl Imrét arról, hogy egy ilyen hatalmas autonóm műalkotást - a már elfogadott tervek módosításával - beillesszen az elnöki emelvény mögé.
