Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - XII. Allegorikus történelemképek a 19. században - FÖLDI ESZTER: A Történelem Démona

XII-ll. zővel, miközben egy marokra fogja szent Móric lándzsáját és kis kézi keresztjét, áldását adja a négytornyú székesfehérvári bazilika tervére. A kép jobb oldalán a régi hit híveit jelképezendő kételkedő magyar harcos alakja látható, fején csúcsos süveg, melyet elöl félköríves ezüstlemez díszít: a ma tarsolylemezként ismert honfoglalás kori sírleletek egyik darabját mintázza: Roskovics idejében ezeket sisakdíszeknek vélték. A kép fontos mozzanata, hogy Szent Istvánt kis abroncskoronával ábrázolja a festő, mellyel csatlakozik ahhoz a - 18. század vége óta egyes történészek által hangoztatott - hagyományhoz, miszerint a királyi koronát már Géza elnyerte a császártól a lándzsával együtt, s a Szilveszter által küldött „apostoli" korona nemcsak királlyá, hanem „apostoli uralkodóvá" is emelte Istvánt. Ezt az értelmezést támasztja alá, hogy a másik hármas képen, amelyen Szent Adalbert helyezi Szent István fejére a Szent Koronát, ott tartja díszes párnára helyezve István apjától örökölt korábbi insignét, a lándzsát és az abroncskoronát. A Szent István-terem falain szereplő további tíz Árpád-házi király és szent alakját valószínűleg az uralkodópár családfájára tekintettel választották ki. Nemcsak az Árpád-ház legfontosabb hőseinek ideálképeit jelenítették meg, hanem Ferenc József és Erzsébet Árpád-házi ősgalériáját is. (Ferenc József Árpád-házi őseinek leszármazási táblája már olvasható volt a Nagyboldogasszonytemplomban kialakított sírkápolnában is, melyet az uralkodó költségén építettek 1898-ban III. Béla és Antiochiai Anna maradványainak végső nyughelyeként.) A királyok és szentek hármas osztatú mezőkben sorakoznak: Szent Imre, I. Béla és Szent László alakját Könyves Kálmán, II. Endre és Szent Erzsébet alakja követi, III. és IV. Béla képét pedig Boldog Margit egészíti ki. A sort III. Endre zárja le. S. K. Bánffy Dezső előterjesztése a Szent István-terem kialakítására. Sz 31 (1897) 855; SZANA TAMÁS: A Szent István-terem királyképei. VU 47 (1900) 245-247; HAUSZMANN ALAJOS: A budai királyi vár Szent Istvánterme. VU 47 (1900) 409-413; HAUSZMANN 1900; HAUSZMANN 1912; PUSZTAI 1986; Budapest 1995, 341-342; HAUSZMANN 1995, 37-40. FÖLDI ESZTER A TÖRTÉNELEM DÉMONA „A pesszimizmus mint rendszeres világnézlet korunk sajátja..."

1 „Benned bízom, kit rejt a sötétség nagy odva, Jövendő!"

2 Alexander Bernát, a neves filozófus, 1884-ben, magyarázatot keresve Arthur Schopenhauer késői, hirtelen felfedeztetésére és váratlan népszerűségére,

3 saját korát a pesszimizmus korának nevezte. Pesszimizmuson azt a csalódottságot, kiábrándultságot értette, amely a 18. század haladásba vetett hitére, derűlátására következett. A felvilágosodás gondolkodását filozófiai optimizmus hatotta át, melyben „az én bízott magában"; abban, hogy az élet megismerhető és tökéletesíthető az ész kormányzása alatt, eltüntethetők a társadalmi egyenlőtlenségek, az alkotmányos rend biztosítani fogja a békét és a fejlődést. Ez az optimizmus rendült meg a 19. század második felére, mivel „az álmok, melyeket a 18. század a maga eszméihez fűzött, nem valósultak meg, vagy más alakot öltöttek".

4 A francia forradalom, mely az alkotmányos rend, a társadalmi igazságosság és az egyenlőség jelszavát tűzte zászlajára, forradalmi diktatúrához, majd egyeduralomhoz vezetett. Napóleon a népek egyenlőségének megvalósítása helyett francia hegemóniára tört, béke helyett háborúba borította egész Európát. A forradalom eszméire és Napóleon hatalmára válaszul létrejött a Szent Szövetség, amely a trón és oltár uralmát az abszolutizmus eszközeivel kívánta megszilárdítani. A konzervatív, monarchista, valamint a republikánus erők küzdelme az 1848-as forradalmi hullámhoz, és annak letörése után az abszolutista hatalom győzelméhez vezetett. A 19. század második felére a liberális gondolkodók nagy része kiábrándult a történelemből. Már nem az emberiség nagyszerű korszakainak és nemes cselekedeteinek egymásra épülő, egyre tökéletesedő építményét, hanem az emberi gonoszság és butaság szégyenletes krónikáját, az eszmék elkorcsosulásának sorát, hanyatlástörténetet láttak benne. Az ember tragédiája jól példázza a liberális nemzedék történelemszemléletének megrendülését. Madách nem magát a történelmet, hanem a történelmen végigvonuló forradalmi eszmék sorsát,

3 és azok elbukását mutatja be monumentális panorámájában. Erdélyi János, Madách egyik első kritkusa is azt veti a szerző szemére 1862-ben, hogy a Tragédia történelemképe negatív, azaz „a történelemből leginkább olyan ese-