Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - XI. A nemzeti szenvedéstörténet képei
XI-11. Dózsa népe - vázlat 1868 Madarász Viktor (1830-1917) Olaj, vászon, 40,5 x 32 cm A Kultuszminisztérium vásárlása a Szépművészeti Múzeum számára az Ernst-gyűjtemény aukcióján, 1939 Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, Festészeti Osztály, ltsz.: 7586 Madarász Párizsban kezdett el Dózsával foglalkozni, s festette meg ideálalakban, nemesemberként, a parasztok élére álló vezért. Képének felirata: „G. DÓZSA HEROS & MARTYR LIBERTATIS MDXIV". Madarász plebejus és forradalmi érzelmeiről tanúskodott e kép, akárcsak a rákövetkező évben, 1868-ban ugyanott festett nagyméretű Dózsa népe című képe is. Ez utóbbi, mely jelenleg a budapesti Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán látható (ltsz.: 54.324), elkészültekor nem került a magyarországi közönség elé. Kis vázlatával együtt 1904-ben állította ki először a Nemzeti Szalon. Ezen a kiállításon Madarász néhány képéről, köztük a Dózsa népe, s Dózsa György című festményeiről színezett fotókat is árusítottak, amelyek hozzájárulhattak a képek szélesebb körű publicitásához. A katalógus előszavát Ernst Lajos írta, aki a művészt a „magyar nemzet vértanúinak és a nemzet szabadságáért küzdő hősök festőjének" mutatja be. A Dózsa népe általunk itt bemutatott kis vázlata is ekkor kerülhetett Ernst Lajos történelmi gyűjteményébe, melynek szétszóródásakor, 1939-ben vásárolta meg az állam a Szépművészeti Múzeum számára. Ezen a vázlaton kívül Ernst megvette Madarász fentebb említett Dózsa-ideálképét is, melyet aztán kiállított a magángyűjteményéből kialakított múzeumában is. Ennek idejét azonban csak a századforduló utánra tehetjük, s így e kép hatásáról is csak ez időpont után beszélhetünk. A végleges és befejezett Dózsa népe csupán 1954-ben került köztulajdonba, s csakhamar a forradalmi festészet autentikus és múlt századi bizonyítékaként, mintegy a szocialista realizmus őseként ünnepelték azt. Készítési idejüket tekintve Madarász fentebb említett Dózsa-művei valószínűleg ténylegesen a legkorábbi alkotások a népvezért és társait heroizáló alkotások között, az ezekre a képekre jellemző radikális és plebejus történelemszemlélet, mely Madarásznak valóban sajátja volt, úgy tűnik, hogy csak a századforduló után kapott teret a hazai művészeti nyilvánosságban. Felvethető, hogy Madarász talán nem is a magyarországi közönség, hanem a forradalom előtti Párizs számára festette 1868-ban ezeket a képeit. Dózsa alakjának és szerepének megítélése a 19. században a jobbágykérdés megoldásával kapcsolatos politikai mozgalmakkal hozható öszzefüggésbe. A tetteiről és bestiális kivégzéséről szóló történeteket Istvánffy Miklós műve (Historiarum de rebus Ungarcis libri XXXIV, 1622) tartotta fenn, aki alakját és magát a mozgalmat is sötét képekben állította olvasói elé, noha Dózsa megkínzását mélyen elítélte. Csak a 19. század ötvenes évei körül kezdtek személyére bizonyos megértéssel tekinteni, mint olyan vezérre, aki a parasztság jogos indulatait, a szegény adózó nép szenvedéseit képviselte. Mint ismeretes, egy árnyaltabb Dózsa-kép kialakításához Horváth Mihály műve (Az 1514-iki pórlázadás annak okai és következményei, Pest 1841), majd Eötvös József irányregénye (Magyarország 1514-ben, megjelent füzetenként 1846-tól) jelentős mértékben járultak hozzá. Az ő szemléletükkel leginkább Kovács Mihály festménye, mely Dózsa egyházi kiátkozását ábrázolja (1875), hozható kapcsolatba, hiszen Dózsát együttérzően mutatja be. Ezt a képét Kovács Mihály ki is állította 1880-ban a Műcsarnokban, a kritika azonban hallgatott róla, s nem is vásárolták meg, így az hagyatékából került az egri képtárba. A pozitív Dózsa-szemlélet elterjedéséhez a folyóiratokban publikált vele kapcsolatos képanyag is jelentősen hozzájárult, noha azok még korántsem a Madarász Dózsa-képeit jellemző, heroizált alakként mutatták őt. (Ld. e katalógusban Révész Emese tanulmányát.) Madarász társadalmi-politikai felfogása jóval radikálisabb volt Eötvösénél, Horváth Mihályénál s Kovács Mihályénál is. A művész leányának közlése szerint a Dózsa népe című festménye a megtorlások áldozatainak szolidaritását jelképezi életben és halálban. Ezt a szolidaritást Madarász olyan kompozíció segítségével jeleníti meg, mellyel kapcsolatban a krisztusi szenvedéstörténet régi toposzára, holttestének a keresztről való levételére, a tanítványoknak a holt Krisztus iránti szolidaritására asszociálunk. S. K. XI-11.
