Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - XI. A nemzeti szenvedéstörténet képei
1864-ben Pestre szállíttatta. Képéhez a katalógusban magyarázólag néhány sort fűzött, miszerint az Zrínyit és Frangepánt ábrázolja, midőn „1681. március 31-én, kivégeztetésük előtti reggel egy félórai idő engedtetett nékiek, császári kegyelem útján, családi ügyeiket rendezni és egymástól búcsút venni". A kép sokáig, 1865. december végéig volt látható a Pesti Műegylet állandó kiállításán, ahol nagy közönséget vonzott, ám nem talált vevőre. Ennek oka rendkívül magas ára lehetett. 1868ban vásárolta meg végül Teleki Miksa, Teleki Blanka fivére a Nemzeti Múzeum számára, azzal a megjegyzéssel, hogy megadja ezt az árat, „nehogy a festővel, ki oly remekművet festett, végül valaki alkudozni kezdjen". A kép több példányban is ismert, ez a változata a művésztől Ernst Lajoshoz, majd a Fővárosi Képtárba került. Ennek egy részletével kapcsolatban Madarász arra utalt, hogy az ablak kétfejű sasos díszét a nagy képre nem festhette rá, félve a politikai cenzúrától. Arra is visszaemlékezett, hogy az ablak megfestésénél a helyszíni tanulmányok során készített rajzait vette alapul. A korábbi történeti felfogással szemben - többek között - Szalay László (a Magyarország történetének V. kötetében) jogos nemzeti ellenállásként mutatta be a Wesselényi-összeesküvést. Szalay forrásként Mailáth történetére hivatkozik, s részletesen leírja a siralomházi jelenetet, megemlítve azt is, hogy Frangepán az eltökélt Zrínyivel szemben keserű könnyeket sírt. A mágnások szövetkezésének megítélése egyike volt azoknak a kérdéseknek, amelyek a történetírókat politikai nézeteik szerint megosztották, a birodalmi szemlélet hívei jogtalannak, a függetlenség pártiak jogosnak ítélték meg azt. A forradalom bukása után, az ötvenes évek abszolutizmusának légkörében, nem lehetett a Wesselényiösszeesküvésről nyilvános diskurzust folytatni, s csupán a kiegyezés után szaporodtak meg az ezt tárgyaló történeti és irodalmi feldolgozások. A közvélemény a Wesselényi-összeesküvésben a császári abszolutizmus elleni jogos harc hőseit látta, s néhány év múlva kivégzésük 200 éves évfordulójának megünneplésére szólított fel (1871). S. K. A Magyarországi Műegylet által 1865 évi január 18-tól február 15-ig kiállított művek lajstroma. Pest 1865, 44. sz; N. N.: Madarász Győző legújabb festménye. Fővárosi Lapok 1 (1864) 1176; THALY KÁLMÁN: Zrínyi Péter, Nádasdy és Frangepán Ferenc. (Felhívás kivégzésük kétszázados évfordulójának megünneplésére). Sz 5 (1871) 290-291; Budapest 1904, 37. sz. (Egy időben készült a Nemzeti Múzeumban lévő nagy képpel, eladó); KACZIÁNY 1904, 253; ERNSZT 1910, 81 (első vázlat, változtatással, Ernst tulajdona); Budapest 1932, 51, 46. sz; RADOCSAY 1941, 26-27, 24. sz; SZÉKELY 1954, 42; Budapest 1981a, II, 140. sz; BODNÁR 1987,19; Budapest 1995, 234-235. XI-10. Az ónodi országgyűlés 1860-as évek vége Orlay Petrich Soma (1822-1880) Olaj, vászon, 150 x 220 cm Jelezve jobbra lent: „Orlay" Megrendelés a művésztől Magántulajdon Az ónodi országgyűlés híres jelenetét, a turóci követek lekaszabolását ábrázoló művét Orlay a hagyomány szerint pártfogója, az Orczy család számára festette. A megrendelésről ez idáig nem kerültek elő írott források, így annak feltételezett legkésőbbi időpontját a megrendelő, Orczy Teréz halálának évében (1875) határozhatjuk meg. A kép készítésének másik időbeli határát a Rákóczi-kultusz kialakulásával kapcsolatosan feltételezhetjük: míg a hatvanas évek elején meglehetős ritka a vezérlő fejedelem ábrázolása, 1867 után mind Rákóczi, mind pedig más kuruc hősök ábrázolása elfogadottá válik a hazai nyilvánosságban. így feltételezhető, hogy Orlay képe a hatvanas évek végén készülhetett. Családi kép lévén a nyilvánosság előtt nem szerepelt, ám kisebb példánya Ernst Lajos Történeti Múzeumának darabjaként a század fordulójától kezdve ismert lehetett (olaj, vászon, 48 x 68 cm). Különös, hogy Ernst még egy ónodi országgyűlést ábrázoló képet is megszerzett: Madarász azonos témájú nagy képe szintén az ő gyűjteményének lett darabja. Az Orczy család hagyományai szerint - mint azt Orlay monográfusa feltárta - az ónodi országgyűlésen 1706. június 18-án jelen volt a család egyik őse, báró Orczy István. Orlay őt is ábrázolta a képen, mely azt a jelenetet ábrázolja, amint a fejedelem hívei, Károlyi István és Bercsényi Miklós felindulásukban rátámadnak Thaly Kálmán szavai szerint - „a haza és hites conföderatio elleni bujtogató" Turóc vármegyei követekre, összevagdalva Okolicsányi Kristófot és Rakovszky Menyhértet. A Károlyi Sándor csapása nyomán megsebesült Rakovszky holtan terül el a földön. A kép középterében, annak leghangsúlyosabb pontján, II. Rákóczi Ferenc áll, páncélja fölé hermelinbéléses köpeny borul, trónusa fölött jelmondata: „Pro patria et libertate"-felirat olvasható. Az egyik turóci követ, Platthy Sándor védelméért esedezve borul a lábai elé. Rákóczi a békéltetés gesztusával inti híveit. Az ő védelmébe húzódnak mások is, így Telekesi István egri püspök, Heves megye főispánja. A trón mellett áll még és csillapítólag a katonákhoz fordul egy birétumot viselő másik katolikus pap is. Az Orczy család hagyományai Telekesi István és Orczy István ifjúkori barátságáról is tudnak, a püspök hangsúlyos szerepe a képen részben ezzel is magyarázható. Telekesi különben aláírta az ónodi országgyűlésen a nevezetes okmányt, mely megfosztotta a Habsburg-házat örökösödési jogától, s noha eleinte Rákóczi híve volt, később, mivel úgy látta, a fejedelem nem teljesíti a katolikus egyház kívánságait, a császár mellé pártolt.
