Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - X. A történelem képei a magánélet körében a 19. században

X-24. A pipatest gazdag faragása Árpád pajzsra emelését ábrázolja, és az adott lehetőségek mellett híven követi Kovács Mihály hasonló témájú litográfiáját (1854). A pipa talpán alul koronás magyar címer. Alatta hadijelvények között pajzsban egy másik - valószínűleg Árpád fejedelemre utaló - fiktív címer: karmai közt nyílvesszőt tartó, széttárt szárnyú (turul- vagy sas-) madár. A kupakon a magyar nemzeti színek jelennek meg, a kúpos tajtékrészt befoglaló, nyitott, gyöngyös ezüstkorona pártáján piros és zöld kövek váltakoznak. A szájperem lemezén rosszul olvasható évszámos ezüstjegy és „A. Weis" beütés olvasható. A szárlyuk mellett a tajtékban „HONFI" felirat. (A mesterre vagy a megrendelőre utalhat?) Pereme alatt 1863-as évszám. A témaválasztás, a míves kidolgozás alapján dísztárgynak is gondolhatnánk a pipát. De a tűztere azt mutatja, hogy igencsak sokat szívhatták. A szépen metszett, értékes pipa a férfiember ékessége volt, s egyben nemzeti öntudatának és politikai véleményének is kifejezője. Árpád pajzsra emelésének témája a magyar nemesség történelmi jogainak, uralkodóválasztó szerepének históriai parabolája volt az 1850-60-as években. R. A. RÓZSA 1996; Budapest 1981a „Női" történelemképek A nők társadalmi szerepével kapcsolatban a 19. század elején fordulat figyelhető meg. A költők, írók és politikusok a nőket nemcsak az otthon, a családi tűzhely őrzőjének kezdik tekinteni, hanem a nemzeti élet, a hazaszeretet és magyarosodás letéteményeseinek is. A költők, írók gyakran hivatkoznak a női nem érzékenységére, a honleányokról mint a nemzeti érzület forrásairól és továbbvivőiről szólnak. A 19. század elején megjelenő almanachokat és zsebkönyveket, később pedig a divatlapokat a kiadók főképpen a női olvasókra számítva szerkesztették. A század közepén ez utóbbiaknak nőtt meg a számuk. A divatlapok azonban ekkoriban nemcsak az aktuális öltözködéssel kapcsolatban nyújtottak tanácsokat, fontosnak tartották a nemzeti témák feldolgozását is. A női divatlapok által kiadott történelmi képeket leírások, versek és elbeszélések is kísérték. Ezekből a képekből és leírásokból kibontakozik a történelem „női" olvasata mellett a század közepének a nők szerepével kapcsolatos felfogása is. A képek azt sugallják, hogy a magyar nő minden időben kész volt önmagát feláldozni nemcsak családjáért, hanem nemzetéért is. Programul tűzték ki a nőszerep efféle bemutatását mind az olyan, férfiak által vezetett folyóiratok, mint például Vahot Imre Napkelet című lapja, mind pedig az első közép-európai női főszerkesztő, Szegfi Emília Családi Köre. A műlapok jelentős számban a magyar nőknek a férfiakéval vetekedő küzdőképességét ábrázolja, melynek példája Vizkelety Bélának a nők ostrombeli helytállását bemutató Eger várának hősi megvédése című képe. Az önmagukat minden körülmények között feláldozni képes magyar hősnők sorsából azonban az is kiolvasható, hogy a társadalom ezt az áldozatot ugyan mindig is elvárta, ám az a nő, akinek a nyilvános politikában vagy a politikai uralomban is részt kellett vállalnia, mint például Mária királynő vagy Izabella királyné, igazi mártírrá válik e „nemétől idegen" szerepben. A képek másik csoportját inkább tekinthetjük históriai divatképnek, amelyek alapján a női olvasó a helyes nemzeti modort, tartást és öltözetet tudta elsajátítani. Ilyen mű például a Bebek Györgyné ostromlott várából való kivonulását ábrázoló, A kuruc asszony... címet viselő lap, vagy a Zrínyi esküjét előadó élőkép litográfiája, nemkülönben a nemzeti szórakozás históriai példáját felidéző Dalidó a 17. században. A bálok, élőképek amellett, hogy szórakozást jelentettek, nemegyszer a társadalmi reprezentáció lehetőségét is nyújtották a résztvevőknek, mint például az 1902-ben megrendezett Hollós Mátyás lovagtorna esetében, amelynél az arisztokrácia képviselőin kívül megjelent az uralkodó is.