Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - VII. Tárgyak emlékezete - VÉGH JÁNOS: Apostolszobrok a lőcsei főoltár oromzatában

3 Egy 1835-ös közlés szerint a Csík megyei főtisztek beiktatásakor még használták a poharat a 19. század elején. Ld. SOMBORY i. m. (l.j.)18. 6 SZÉKELY MIHÁLY: A nemes székely nemzet constitution Pest 1818. 7 SZABÓ KÁROLY: AZ 1533-diki székely krónika hitelességének védelme. Uj Magyar Múzeum 4 (1854) 301, 383, 457. 8 IPOLYI ARNOLD: Magyar Mythologia. Pest 1854, 467. sk. 9 KÁLLAY FERENCZ: [beszámoló az Akadémia 1847. február 15-én megült kisgyűlésén tartott előadásról] Magyar Academiai Értesítő 7 (1847) 27-31; BARTAL GYÖRGY: A magyar vérszerződés és a csíki székely krónika. Az Anonymusról adott cikk folytában. Uj Magyar Múzeum 9 (1859) 413. 10 SZÁDECZKY LAJOS: A csíki székely krónika. Budapest 1905 11 Sándor János 1901-től volt Maros-Torda megye és Marosvásárhely főispánja, Oroszfái Mikó Árpádot követve e hivatalban. Jellemző, hogy egy 1902-es mű úgy emlékezik meg a megye akkori - főispánjáról, Sándor Jánosról, mint „az ősi székely főnemes Sándor család tagja, a régi székely törzsszerkezet rabonbánjainak utóda". Talán erre születtek tiltakozásul a főispán elleni vádak. Ld.: Magyarország főispánjainak története 1000-1903. Szerk. MEDGYESI SOMOGYI ZSIGMOND. Budapest 1902,120. sk. 12 A vádló, bizonyos Kerekes Gábor, nagy valószínűséggel olyan népszerűsítő művekből meríthette ötletét, amelyek Etele (máshol Attila) kardjáról, zászlajáról értekeztek. Ld. pl.: FERENCZY JÁNOS: Felvilágosítások a székely nemzet áldozó poharáról s az azzal összekötött szittyavallásról. Hon és Külföld 5 (1845) 41-45; KELECSÉNYI József: Honi emlékeink és ritkaságaink tárlata. II. Etele kardja és zászlója. In: KUBINYI-VAHOT, II, 127. 13 Kezdetben - a székely krónikához hasonlóan - nagy lelkesedéssel fogadták a műveket, különösen a fiatalabb generáció tagjai. A kétkedő hangok azonban ott is megszólaltak, már a művek felbukkanásakor. Bár a század végén Tomas Masaryk (1850-1937) vezetésével elvégezték a cseh történészek a tudományos feltáró munkát, mely bebizonyította a művek hamisítvány voltát, az ez ellen tiltakozó hangok, a művek hatása egészen a huszadik század közepéig jelen voltak. Kiadása: Rukopis Královédvorsky. Praha 1861; vö. Fake? The Art of Deception. Ed. by JONES, MARK. London 1990, 68-69. 14 „Addig-is, míg ezen Kézíratnak tekintete nagyobb készülettel megfog állíttatni - ez az áldozó Kehely... mindenek előtt eltörülheti azon gyanút, mintha ez a' Kézírat váltott gyermek volna". SOMBORY i. m. (1. j.), 4. 15 ORBÁN BALÁZS: A Székelyföld leírása. Pest 1868-1873 II, 58-59. 16 Metszetes illusztrációk jelentek meg a következő helyeken: [SOMBORY JÓZSEE] A' hajdani székely nemzet áldozó-pohara. Hon és Külföld 5 (1845) 3; ORBÁN i. m. (15. j.) II, 58. Hasonló, valószínűleg szintén kókuszdióserleg után készült ábrát közöl a hunok áldozópoharaként Kácsor Keresztély kompendiuma (VIII5). 17 SOMBORY i. m. (1. j.), 5-7. OROSZHEGYI JÓZSA: A' hajdani székely nemzet áldozó poharáról. Életképek 6 (1847) 82. 18 ORBÁN i.m. (15. j.), II, 58. 19 ORBÁN i. m. (15. j.), II, 59. 20 Hasonló bizonytalanság tükröződik az Archaeologiai Közlemények (!) egyik rövid írásában is, ahol egy kókuszserleg cuppáját leírva a szerző csak a rajta olvasható felirat alapján datálja a művet. Úgy gondolja, a kupa egykor állványba, talapzatba illesztve szolgált, a kókuszdióhéj pedig a hajdani ezüst cuppatestet pótolja. Ld.: ESZTERHÁZY JÁNOS: Magyar feliratú régi kupa. AK 2 (1861), 163-165. Ugyanezt a tárgyat leírva egy más helyen azt találjuk: „félkupás billikom". Ld.: KELECSÉNYI JÓZSEF: Honi emlékeink s ritkaságahik kis tárlata. In: KUBINYI-VAHOT, 1,130. A terminológia képlékenysége az ismeretek ingatagságát tükrözi. 21 Ez az 1905-ös tudósítás ismereteim szerint az utolsó az ötvösmű hollétéről. A tárgy azóta lappang. 22 Orbán Balázs jó szemmel meg is állapítja, hogy a Sándor-féle serleghez hasonlót látott a kölpényi és a karácsonfalvi református egyházak, illetve gróf Toldalagi Viktor birtokában. A karácsonfalvi úrasztali serleg képe: ORBÁN i. m. (15. j.), IV, 52. 23 SÁNDOR ISTVÁN, CSÍK SZENT MIHÁLYI: Még valami a' nemes székely nemzet áldozó poharáról. Hon és Külföld 5 (1845) 57; később, 1857-ben gróf Teleki György 1000 forintot ajánlott fel az ötvösműért, hogy az az Erdélyi Múzeumba kerülhessen. VÉGH JÁNOS APOSTOLSZOBROK A LŐCSEI FŐOLTÁR OROMZATÁBAN A lőcsei főoltár oromzatában az egész műnél több mint egy évszázaddal korábbi szobrokat találunk, egy teljes apostol-sorozatot. Tízen vannak az oromzatban, kettőt az oltárszekrény oldalára helyeztek, ezzel egy 15. századi megoldást, a „szekrényőrzők" odahelyezését elevenítve fel, amelyet tiroli mesterek alkalmaztak szívesen, például legnagyobbikuk, Michael Pacher. A köztudat alig tartja számon ezeket a lőcsei apostolokat, az oltárral kapcsolatban mindig Pál mester művészetére terelődik a szó, így nem árt, ha most egy kissé elidőzünk náluk; különös elrendezésük révén remekül beleillenek kiállításunk kérdéskörébe. Feltűnően karcsú és a kifejezés érdekében szokatlanul nagyra méretezett fejű alakok ezek, tartásuk kerüli a kínos szimmetriát, de mozdulásuk minimális. A változatosság érdekében kissé erre vagy arra fordulnak, hajés szakállviseletük eltérő, tudatosan egyénítő attribútumokat tartanak a kezükben. Testükhöz simuló, de hangsúlyozottan redőzött ruhájuknak is szerepe van élénkítésükben. Bár nem mondhatók kicsiknek (magasságuk 112 cm), a későbbi oltárszekrény két és fél méteres Máriája és nem sokkal alacsonyabb mellékalakjai mellett ugyancsak eltörpülnek. így aztán valósággal elrejtőznek a karcsú fiálék erdejében; aki nem különösebben keresi, az csak egyetlen könyv egyetlen felvételén veszi észre őket.

1 Az oltárnak szentelt kiadványok, ha közlik is a róluk szóló illusztrációkat, inkább a képsor legvégére helyezik azokat, amikorra a lapozgató figyelme már ellankadt. A világítás sem kedvező: a hátulról jövő természetes fény szinte felszippantja a karcsú figurákat, az alul elhelyezett reflektorok pedig az oltárszekrényt veszik célba, az oromzat kevésbé van megvilágítva, és ez sem ösztönöz részletes szemlélődésre. Az 1500-as évek elejének lőcsei polgárai, vagy a megbízásukból eljáró tervező, Pál szobrász mindenesetre elismerésünkre számíthatnak még akkor is, ha mai felfogásunk szerint előnytelen helyet választottak a sorozat számára. Az apostolok jelen vannak ugyan a több mint száz évvel később felállított oltáron, de kevéssé látszanak. Ez talán az idő múlásával természetesen megváltozott ízlés következménye. A késő gótikus szobrászat más testarányú, kifejezőbb arcokkal és mozdulatokkal felruházott alakjai mellett reménytelenül elavultnak tűnhettek, így ha már a kegyelet követelményeként újra felhasználták őket, ezt némi óvatossággal tették, mintha féltek volna az újra, divatosra kiéhezett közönségtől. Mindenképp nagy dologra vállalkoztak, hiszen csak ilyen módon menthették meg a lebontásra ítélt egykori