Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - VII. Tárgyak emlékezete - KOVÁCS ÉVA: Athéné helyett Malvin? Egy „bizánci" mű a Magyar Nemzeti Múzeumban
KOVÁCS ÉVA ATHÉNÉ HELYETT MALVIN? EGY „BIZÁNCI" MŰ A MAGYAR NEMZETI MÚZEUMBAN* A múzeumok némelyike annyiféle tárggyal van tele, hogy ehhez képest a párizsi Városház-bazár a fűnyíró ollótól Alfred Deller lemezeiig terjedő választékával szerény kínálattal rendelkezik. Ilyen múzeum a Magyar Nemzeti Múzeum is, amelynek nemcsak a kínálata hihetetlenül gazdag, hanem lehetséges aspektusai is, az elérzékenyítő személyes ereklyéktől, a történeti személyiségekhez néha csak a tudomány áttételével kapcsolódó emlékeken keresztül a történeti attribúciók kombinációival felcímkézett régészeti emlékekig, amelyek gyakran már csak a szakember számára jelentenek élményt. Ezek előtt a gyakran csúf, sokszor közönséges tárgyak előtt a normális laikus értetlenül áll, legfeljebb fejbe kólintja az, hogy „régi" és hogy „eredeti" valamikről van szó. Dehát a Nemzeti Múzeumban igen sok szép tárgy is van - a dolog természeténél fogva általában a luxustárgyak. Némileg szégyenkezve vallom be, hogy noha egész életemet (ha nem is múzeumban, illetve nem ebben a Múzeumban) a tárgyakkal töltöttem, szeretem őket. Szórakoztatnak. Újra meg újra megnézném, ha lehet, kézbe fognám őket, s nem is panaszkodhatom. Sok „taktilis", „haptikus" - no nem a Riegl-i értelemben - élmény szerencsés részese lehettem, megvizsgálhattam itt és a világban olyan tárgyakat, amiknek néha csak a vitrinjéhez érni is kész szerencsétlenség egy laikus látogató számára, akiért állítólag van ez az egész. A Nemzeti Múzeumnak viszonylag sok középkori bronztárgya van, többnyire szerényebbek. Megindító keresztecskék falusi templomokból, füstölők, pomum colef actorium, azaz kézmelegítő alma, azután zománcos vörösréz Limoges-ok, és egy sor akvamanile, több évszázadból, meglehetős változatosak. Archaikus lovas vadászok, hasított felső tunikában és sisakkal, a ló farán ülő vadászkutyával, vagy gepárddal, a ló oldalán szaladó nyúllal, aztán különféle állatalakok. Ezek közül a leggyakoribb az oroszlán, gallérrá, fej dísszé stilizált sörénnyel és néha egészen kutyaszerű lábakkal. Akvamanile. Kézmosó edény, pontosabban vízöntő edény, feltehetőleg tál fölé tartott kéz leöblítésére, s talán egyben asztaldísz is, ha szerényebb tán, mint majd az asztali hajók voltak később, amikből viszont alig maradt. Utóbbiak nemesfémből készültek, tehát beolvasztották őket. A bronz akvamaniléket elkerülte ez a végzet, de sokszor a földbe kerültek. A ház pusztultával, egy-egy rablás után, vagy egyszerűen tönkrementen elérte őket a használhatatlan ócska tárgyak sorsa. 1. Női fejes akvamanile Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum Nem akarok én itt rekviembe átcsapni a kedves szörny-tárgyak sorsa felett, hiszen maradt belőlük sok így is. Sokáig is csinálták őket, s nyilván lassan polgárosodtak is, bekerültek a háztartásokba. ,,A' magyar Poharak' régiségét sok századokkal megelőzi egy ékesen fodorított hajjal jeles szűznek feje sárga rézből, tíz hüvelknyi magas, és négy széles, fején négy szegletű ládát, az igazság és bíróság Symbolumaival környékeztetve, mellyen egy ostort emelő Bíró ül, tartván: A' ládának teteje felnyitatván, a' fej pohárnak vagy is inkább, korsónak szolgálhatott; idő kora a' III. vagy IV. században helyeztethetik." 1 Tudtommal ez az első hely és alkalom, amikor Fejér György, a nagyszerű diplomatikus és egyetemi könyvtárnok segítségével 1817-ben, egyelőre a }ankovich-gyűjtemény tagjaként megjelent a tudományos irodalomban a Nemzeti Múzeum egyik büszkesége, a díszes sárgaréz akvamanile, azaz kézmosáshoz való „korsó", nekem egyik kedves ottani tárgyam, amit még Tápay Szabó Gabriella, „Cini" mutatott meg a gyakornokoknak, vagy csak a gyakorlaton résztvevő egyetemistáknak. Nem a legelső, de jeles darab. Ha a középkori gyűjteményre gondolok, ez jelenik meg előttem, valahogy úgy, mint a Cluny Múzeumból is az első termek egyikében elhelyezett kárpit, amelyen a lovag átnyújtja hölgyének piros pamutszívét, s nem pedig a felséges, II. Henrik donálta arany antependium, az ezredforduló ötvösművészetének alfája és ómegája.
