Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - VI. A történelem késő reneszánsz és barokk képei - BUZÁSI ENIKŐ: AZ egykori Zrínyi-epitáfium és a Zrínyi-kultusz mint a 16. század végi családi reprezentáció forrása
BUZÁSI ENIKŐ AZ EGYKORI ZRÍNYI-EPITÁFIUM ÉS A ZRÍNYI-KULTUSZ MINT A 16. SZÁZAD VÉGI CSALÁDI REPREZENTÁCIÓ FORRÁSA* A szigeti vár heroikus védelmét és Zrínyi halálát (1566) követően készült reprezentatív emlékek közül az első, amelyről adat maradt fenn, a szigetvári hős epitáfiuma. Készítésének pontos idejét nem tudjuk, mindenesetre tervezője és festője, a németalföldi Adriáén van Conflans - aki a bécsi udvarban működött - 1574-ben már az érte járó összeget követelte a megrendelő Zrínyi György tárnokmestertől, a szigetvári hős fiától. 1 Az elkészült alkotás az összeg nagyságából ítélve (a tárnokmester évi fizetésének több mint fele) nagyméretű, esetleg többrészes, de bizonyára gazdagon kereteit és díszített építmény volt. Minthogy kivitelezésével festőt bíztak meg, a hazai főúri tradíciótól eltérően nem kőből vagy márványból készült, hanem festett volt, minden bizonnyal fára. A megoldás Zrínyi társadalmi rangjához, az őt megillető halotti reprezentáció gyakorlatához mérten is szokatlan, mondhatnánk méltatlan, hiszen a festett epitáfium már a 16. század végén is elsősorban polgári környezetben volt jellemző. A döntés okát nem ismerjük, mindenesetre úgy tűnik, a megrendelésben lényeges szerepet játszott az a kívánalom, hogy az elkészült mű a szigetvári hős arcvonásait hitelesen örökítse meg. Erre kell gondolnunk annak alapján, hogy a bécsi udvar művészei közül Zrínyi György olyan festőt bízott meg a feladattal, aki egyetlen ismert munkájából ítélve portréfestő volt. Az epitáfium, amely méretét és a kivitelezés igényességét tekintve akkoriban kétségtelenül a legjelentősebb volt a szigetvári hős emlékét őrző képzőművészeti alkotások közt, Zrínyi hiteles arcmásával több későbbi ábrázolás forrása is lett. Hatását a családi kezdeményezésre készült portrék tipológiai azonossága bizonyítja, 2 elsősorban pedig az a két mű, amelyeket - egymással való összefüggésükben - az egykori epitáfium derivátumainak tekinthetünk. Úgy tűnik, nem maradt fenn semmilyen leírás vagy adat arra nézve, hogy milyen lehetett a valószínűleg Csáktornyán, a családi temetkezőhelyen felállított epitáfium. A festő vezető szerepe a kivitelezésben mindenesetre megengedi a feltételezést, hogy több festett ábrázolás is helyet kapott rajta. S ha így volt, szerkezetéhez, ikonográfiái rendszeréhez olyan analógiát társíthatunk, melyet egyfelől közvetlen családi kapcsolat támogat, másfelől pedig az a két festmény, amely valószínűleg az epitáfium egy-egy részletével hozható kapcsolatba. Az epitáfium elvi rekonstrukciójában segítségül hívott analógia Thurzó II. Elek síremléke (vagy ugyancsak epitáfiuma?), egy, a hazai emlékek közt egyébként igencsak társtalan alkotás. 3 Az 1594-ben elhunyt Thurzó Elek veje volt Zrínyi Miklósnak és sógora az epitáfiumot megrendelő Zrínyi Györgynek. A lőcsei plébániatemplomban felállított fali síremléke kettős osztású, két domborművű táblával, melyek mindegyikén maga Thurzó is megjelenik: a felsőn térdepelve, amint a feléje ruhátlan gyermekként alászálló Krisztushoz fohászkodik, lent pedig halottként, teljes alakban. Igaz, eltérő anyaggal és technikával kivitelezve, de lényegében ezzel a két ábrázolási típussal találkozunk Zrínyi festett emlékeinek legkorábbi darabjain is, az őt Krisztus előtt térdepelve mutató allegorikus képmásban, valamint tondó formájú halotti portréjában (VI-17-18). Úgy vélem, hogy a különböző mesterektől származó, de időben nem nagy különbséggel készült képek - melyeken Zrínyi arcmása amúgy teljesen egyező - az elpusztult epitáfium egy-egy táblájának kompozícióját őrizték meg, azok egykorú, illetve némileg későbbi másolataként. A család leszármazottainak hagyatékából származó halotti portré mindeddig 17. századi másolatként szerepelt az irodalomban. Úgy gondolom azonban, hogy benne az epitáfium mesterének, Adriáén van Conflansnak saját kezű változatát határozhatjuk meg. Jóllehet a festő egyetlen munkája, egy 26 tagú lövésztársaságot ábrázoló csoportportré majd harminc évvel későbbi, a Zrínyi-fej megformálásában és az arcvonások karakterét adó részletek festői megoldásában elég sok az attribúciót támogató közös vonás. 4 Feltételezem tehát, hogy a kép az epitáfium egyik táblájának másolata vagy változata, amelyet a forrásban említett nagy összegű megbízás keretében maga Conflans festett, közvetlenül a család számára. Készítésének körülményeit és műfaját tekintve is összetettebb az eredeti epitáfiumhoz ugyancsak másolatként kapcsolódó másik kép, a Zrínyit Krisztus keresztje előtt térdepelve, győztes keresztény hősként megörökítő allegória. Az ábrázolás egyértelműen az epitáfiumjelenetek képszerkesztésére és ikonográfiájára támaszkodik, ezen belül azonban elsődleges hangsúlyt kap benne a vitézi gondolat. Ezt emeli ki a kép felirata, amely Zrínyi dicső halálát és szigetvári hőstettét adja tudtul, de ennek méltó kifejezése a legyőzött törökök felett megjelenő Victoria is, aki maga helyezi el Zrínyi fejére a babérból font győzelmi koszorút. Az allegorikus fordulattal azonban nemcsak Zrínyi személye és tette dicsőül meg, hanem egyúttal az a magatartás is, amelyet a kor katonai erényekre fogékony hazai közvéleménye igen magasra értékelt, vagyis a személyes vitézség. A jelenet a Győzelem allegorikus alakjának ábrázolásával kilép az epitáfiumok műfaji keretéből, és reprezentatív hatású világi apoteózissá válik. Egy olyan képtípus képviselőjévé, amelynek példáit nem ismerjük a hazai vitézi ábrázolásokban, ahogyan Victoria alakja sem szokásos eleme nálunk a hőskultusz képzőművészeti megnyilvánulásának. A kérdésre, hogy Zrínyinek ez az ábrázolása miért tért el a kor hazai ikonográfiái gyakorlatától, az egykorú Zrínyi-kultusz, valamint a kép családi reprezentációban betöltött helye adja meg a magyarázatot. Amikor az apoteózis megrendelője a Győzelem allegorikus alakjával koszorúztatta meg Zrínyit, akkor nem