Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - VI. A történelem késő reneszánsz és barokk képei
A TÖRTÉNELEM KÉSŐ RENESZÁNSZ ÉS BAROKK KÉPEI A 16-17. századi festők nem tartották elegendőnek, hogy a múlt eseményeit irodalmi művek vagy saját képzeletük alapján rekonstruálják. A hősök küzdelmei, a főszereplők diadala vagy bukása nem önmagában és önmagáért jelent meg a reprezentatív terek falain, a könyvek illusztrációiként, hanem a művészek kifejezték az eseményeknek, a szereplők tetteinek a máig tartó hatását is. Nem önmagukért ábrázolták tehát a régen történteket, nem csupán felidézték, hanem értelmezték is azokat. A régi történelemképek ezért közvetlen témájukon túl általában allegorikus jelentést is hordoztak. A hajdani hősök tetteinek példaszerű voltát gyakran nem egyetlen esemény ábrázolásából, hanem sorozatok, komplikált képegyüttesek egészének allegorikus jelentéséből érthette meg a néző. Az allegória tehát, mondhatni, a históriafestészet magasabb foka, az esemény történelmi jelentőségének, értelmezésének eszköze. Ezért kerülhettek az ókori mitológia istenei is a képekre, mint az általános emberi erények megtestesítői. Az egykorú néző nem találta unalmasnak a mitológiai alakoknak ezt a fajta alkalmazását, hanem épp ellenkezőleg, ezek a magyar „virtus" korokon átívelő azonosságát, az egész nemzet mindenkori hadi erényeit fejezték ki számára éppúgy, amint az uralkodóképek közvetlen tárgyukon túl egyben az allegorikus formában megjelenített nemzet, Hungária vagy Pannónia megszemélyesítői is voltak. A világi allegóriák iránti igény elsősorban az uralkodói udvarokban jelent meg Európában. Az egyik legfontosabb ezek közül épp Prága, II. Rudolf császár s magyar király székhelye. Magyarországi emlékei közül kiemelkedő volt a pozsonyi vár 1646-ban befejezett pannó-sorozata. A képek elpusztultak, de metszetekből ismerjük őket. A III. Ferdinánd király által megrendelt allegorikus sorozatnak a jó uralmat, illetve a királyok és alattvalóik méltányos viszonyát kifejező propagandisztikus üzenete is volt. Az allegória tudós műfaj volt, az efféle képek szimbolikus jelentését legtöbbször csak a program leírásából lehet felfejteni. Többnyire allegóriák kerültek a korszak művészi érmeire is. A bonyolult mondanivalójú allegorikus történelemábrázolások mellett voltak a korszaknak egyszerűbb kulcsra járó, másféle történelemképei is. A nagy, már életükben, vagy később, haláluk alkalmával felmagasztalt személyiségek emlékét a művészet eszközeivel is megörökítették: erre szolgáltak a díszes síremlékek vagy az illusztrált vers- és beszédgyűjtemények, amint azt a szigetvári hős, Zrínyi Miklós példáján láthatjuk. A törökkel szembeszegülő keresztény hős példaszerű életének és halálának először családja állított nagyszabású emléket, s utóbb ez lett kiindulópontja sok Zrínyi-ábrázolásnak. Az Esterházyak, a frissen felemelkedett família is minden képzőművészeti eszközt megragadott, hogy a múltra hivatkozva saját fontosságát reprezentálja. A Vezekénynél, a törökkel vívott - egyébként nem jelentős csatában elesett legidősebb fiú, Esterházy László hősi halálára hatalmas ötvösmű emlékeztet a mai napig: aranyozott ezüstből készült, a halál pillanatát megörökítő domborművű dísztál s az eredetileg hozzá tartozó lovas szobor is. Az Esterházyak családfájukat - készíttetésük ekkor nagy divat volt - Örs vezéren és Attilán át Noéig vezették vissza; a nemzetségkönyvek mintájára pedig elkészíttették a Trophaeumot, amely a családtagok képmásait tartalmazta, beleértve a fiktív ősöket is. A Mausoleum, amely 1664-ben jelent meg Nádasdy Ferenc országbíró költségén, a 17. század legnagyobb hatású grafikai sorozata volt. A még az 1620-1630-as években készült metszetek a hun és magyar vezéreket és királyokat ábrázolták Kévétől, az első hun kapitánytól kezdve Attilán és Szent Istvánon át egészen IV. Ferdinándig, az aktuális uralkodóig. Az egészalakos ábrázolások hallatlanul népszerűvé váltak Magyarországon, számtalan másolatuk készült, és egészen a 19. századig az uralkodóábrázolások kánonját képviselték. Nagyméretű másolataikkal kastélyokat díszítettek, bekerültek a családi ősgalériákba, sőt egyes főurak magukat is a Mausoleum alakjainak mintájára örökíttették meg. A Nagyszombatban, 1751-ben kiadott Corpus Juris lapjain a királyoknak a Mausoleumból vett arcmásai mellett apró képecskéket is közöltek, amelyek az uralkodóhoz kapcsolódó történelmi mozzanatokat ábrázoltak. Mátyás király mellett például egy csatakép és egy könyvtárbelső, a Bibliotheca Corvina szolgált illusztrációul. Az itt felbukkanó témák közül nem egy rendkívül népszerűvé vált a következő század folyamán. A 18. század végének nagy történeti ciklusait alkotó Dorffmaister István is merített ezekből a kompozíciókból.
