Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - II. Szent királyok - királyi szentek - TÓTH ENDRE: A továbbélő ókor

már 15-én Sárváron kelt levelében, amelyben megköszönte Bejczy Ambrusnak, hogy megmutatta neki a savariai régiségeket.

49 Sajnálta, hogy csak romokat látott, és a régi városnak már alig vannak meg a maradványai. Néhány évvel később Batthyány Boldizsár ismételten kért régiségeket Bejczy Gergelytől, a vármegye Szombathelyen lakó jegyzőjétől.

50 Lehetséges, hogy ez idő tájt kerültek a szalónaki várába azok a sírkövek, amelyeket Carolus Clusius leírásából és rajzából ismerünk. Batthyány Clusiusnak régiségeket küldött, és Wolfgang Lazius bécsi házába is került egy feliratos oltár Szombathelyről. A 16. században Carolus Clusius és Wolfgang Lazius írt először egy felirattal (RIU I 66) kapcsolatban arról, hogy azt a savariai várfalba falazva őrzik. Nem tudjuk, hogy kinek a kezdeményezésére kezdték gyűjteni a várban a római faragványokat. A külső várfal valamikor a 15. században épült, így a kövek falba rakása ez időtől számítható. Lazius is említi a romokat, és Nagy Károly frank katonáinak tulajdonítja a Steinamanger nevet.""

1 A győri püspök szombathelyi birtokának 1592-es urbáriuma is - szokatlan módon - megemlékezik az egykor híres római coloniáról és romjairól, régi köveiről. Mindenesetre a római faragványok látható befalazása szokássá vált. Savariát a 16. században olyan lelet tette híressé Európában, amely már évszázada a „levegőben volt". Wolfgang Lazius és Gaspar Bruschius néhány év eltéréssel adtak hírt arról, hogy Savariában ráakadtak Ovidius sírjára. A költőt i. sz. 8-ban Augustus száműzte Rómából, ahová soha többé nem térhetett vissza a Fekete-tenger partján fekvő Tomiból. A költő haláláról a 4. században Eusebius krónikája emlékezett meg: i. sz. 17-ben halt meg, és Tomi mellett temették el. Ovidius a középkorban az egyik legnépszerűbb római költőnek számított. Verseit 9-11. századi kéziratok őrzik, és 1471ben nyomtatásban is megjelentek. Eletéről legendák születtek. Szerették volna kereszténynek tudni, amint az egy délnémet területen keletkezett legendában olvasható; e szerint Patmos szigetén találkozott volna Szent János evangélistával, aki megtérítette és megkeresztelte. Sírja már a 13-14. században foglalkoztatta olvasóit. Feltalálni vélték Cholchisban, elefántcsont dobozba rejtett költeményével együtt. Nem csoda tehát, ha a 15. század végén és a 16. század elején a római eredetű városnak ismert Savariában is rábukkantak a „sírjára". Ennek története sírversének keletkezésével együtt azonban a múltba vész. 1551-ben Wolfgang Lazius a Reipublicae Romanae című, Bázelban megjelent munkájában írt arról, hogy III. Frigyes császár uralkodása idején egy sírt ástak ki csontokkal Savariában, a kőre rá volt vésve a költő neve.

52 A leleteket a győri püspök vette magához, sírversről azonban nem írt. Két évvel később ugyancsak Bázelban a cseh humanista és költő, Gaspar Bruschius könyvét adták ki az antik Lauriacumról (Enns melletti római katonai tábor és város Ausztriában). Bruschius szerint Ovidius sírját 1508-ban találták meg Szombathelyen. A sír egy nagy boltívből állt, amelyben hét kőből készült mécsest találtak, valamint egy verssel teleírt réz- és egy aranytáblát. Ezeket „Schleinicensis arcis Prefectus, Clemens dictus"nak, azaz a szalónaki vár kapitányának küldték el. Bruschius a pozsonyi Kreuzer Leonhardot, a bécsi Szent István-dóm hitszónokát nevezte meg tanúként, aki elolvasta a táblákat, de tartalmukat nem őrizte meg. A táblákra írt szöveg tartalmáról ő sem írt. A sírverset ismereteink szerint először Tobias Fendt tette közzé Boroszlóban 1574-ben megjelent munkájában (Monumenta sepulchrorum). A szöveg szerinte Siegfried Rybisch sziléziai nemes úr gyűjteményéből származik: Itt pihen a jós, kit az isteni Caesar Augustus haragja honjából messzire számkivetett: hogy vágyott a szegény honi földbe' pihenni Hasztalan! Itt rendelt neki a sors temetőt.

53 Fendt rajzot is közölt a darabról, amelynek címfeliratából kitűnik, hogy szerinte Görögország és Oláhország határán találták. Ez a vidék egy másik „Ovidius-sír" lelőhelye. Alig néhány évvel később a lengyelek is megtalálták a maguk Ovidius-sírját. A 15. századtól kialakult lengyel felfogás szerint ők a szarmaták rokonai lennének. Mivel Ovidius a szarmatákat is emlegette, a költőt sajátjuknak érezték, és a sírverset ott is közölték. Ezért a vers savariai „lelőhelye", függetlenül az Ovidius-sír valótlanságától, felettébb bizonytalan. Később az angol utazók szívesen keresték fel Savariát, mint a költő temetőhelyét. Romantikus rajz is született a szombathelyi sírról, gémeskúttal és huszárokkal.""

1 Ovidiust persze semmiképpen sem temethették el Savariában, amely a költő halálakor nem is létezett. Viszont Lazius és Bruschius leírásai sem lehetnek teljesen légből kapottak. Talán egy olyan sírépítményt találtak, amelynek a feliratából arra következtettek, hogy a költőt temették oda. Lazius ezt le is írta. Ez lehetett akár egy töredékesen fennmaradt, félreolvasott felirat, de lehetett egy olyan római sírja is, akit Ovidiusnak vagy Nasónak hívtak. Akár egyik, akár másik név elegendő volt arra, hogy a sírt a költőének tulajdonítsák. Savariában ugyan nem maradt ilyen felirat, de Brigetio környékén éltek Naso és Ovidius nevű személyek. A nevet viselhették savariai polgárok is. Savaria romjai a középkorban még láthatók voltak. A maradék faragványokat elsősorban határjelként hasznosították. Ezek később „Ördögkövekké" válva mondák születését váltották ki, mint például a jáki templomhoz hurcolt gránitoszlopok.

55 A város római múltjának és a gránitoszlopoknak az első irodalmi említése Pietro Ransanótól származik: „Ott van a hajdani város, Savaria, amelynek sok maradványa ma is megvan, ezek között rendkívüli nagyságú oszlopok" - írja A magyarok történetének rövid foglalatában. A colonia épületmaradványairól a feljegyzések csak alig szólnak, az érdeklődés homlokterében a feliratok, hatalmas gránitoszlopok és az antik colonia határában, a római utak mellett található síremlékek álltak. Amikor Szily György ügyvédnek a 18. század elején tett végrendeleti adományából felállították a Szentháromság-