Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - II. Szent királyok - királyi szentek - III. Az ókor hagyatéka
idézett mondattal kapcsolatban az alapvető probléma az, hogy a leírás csak részben „illik rá" a műtárgyra, amenynyiben a vésett címerek „birtokosa" nem azonos azzal a személlyel - a Wasa-dinasztiából származó II. János Kázmérral (1648-tól Lengyelország királyával) -, akit a forrás megnevez. A legújabb kutatás (Szikszay Béla tanulmánya 1998-ban) megállapította ugyanis, hogy a Trautson család két tagjának címereiről van szó. Felmerül tehát a kérdés: vajon a Trautson-família némely tagjainak a 17. században volt-e valamiféle kapcsolata az Esterházyakkal, s ha igen, az mely adatokkal dokumentálható? Nos, ebben az összefüggésben válik fontossá az a forrás, amely, szerencsés módon, a bécsi egykori Hofkammerarchivban maradt fenn. Ez az 1638. augusztus 23-i bécsi keltezésű adat ugyanis egy uralkodói megbízásról tudósít. Arról nevezetesen, hogy Esterházy István és Thurzó Erzsébet hamarosan megtartandó esküvőjén (ennek helyszíne és dátuma: Kismarton, 1638. szeptember 26.) az udvart Trautson gróf (Johann Franz Trautson [1609-1663]) fogja képviselni, aki tehát III. Ferdinánd „képében", az ő „delegáltjaként" lesz jelen a menyegzői ünnepségeken. Az uralkodó egyszersmind megbízza bizalmi „belső" emberét, a fiatal Trautson grófot, hogy gondoskodjon és intézkedjen egy méltó, az alkalomhoz illő nászajándék kiválasztásáról (elkészíttetéséről vagy inkább átalakíttatásáról?) 500 florinus értékben, amelyet neki kell majd átnyújtania. (Az adat közölve: Historisches Material zur Geschichte der Burg Forchtenstein 1212-1696. Zusammengestellt von SCHMELLER-KITT, ADELHEID. Kézirat Wien 1964, 45, Nr. 103, 104.) Bár egyetlen adat általában, mint tudjuk, nem alkalmas arra, hogy merész és bonyolult hipotézisek kiindulópontja legyen, e szóban forgó közlésből azonban, úgy tűnik, levonhatók bizonyos következtetések. Különösen akkor, ha további, figyelemre méltó tényeket is tekintetbe veszünk. Azt nevezetesen, hogy a 17. század közepén készült inventáriumokban - például az 1645., az 1654., továbbá az 1664. évi összeírásokban - egyetlen olyan említést sem találunk, amely tárgyunkkal, illetve annak némely részletével (akár feltételesen) azonosítható lenne. Ha tehát abból indulunk ki, hogy Johann Franz Trautson gróf teljesítette az uralkodójától, III. Ferdinándtól kapott megbízást (s ebben nincs okunk kételkedni), akkor valószínűnek látszik, hogy az ajándéktárgy csupán rövid ideig, mindössze néhány éven át gazdagította a fraknói kincstárat. Eredeti tulajdonosainak, Esterházy Istvánnak (tl641), illetve özvegyének, Thurzó Erzsébetnek (tl642) halála után feltétlenül, továbbá legkésőbb 1645 előtt bizonyára gazdát kellett cserélnie. E tulajdonosváltás lehetséges, sőt kézenfekvő alkalmaként és időpontjaként ismét az az esemény merül fel és kerül előtérbe, amellyel a műtárgyat a korábbi kutatás kapcsolatba hozta. Éspedig az a kézfogó, Nádasdy Ferenc és Esterházy Anna Julianna menyegzője, amelyre 1644. február 6-án került sor, ugyancsak Kismartonban, a nádori rezidencián. Ha a műtárgy akkor - a menyasszony hozományaként - a sárvári Nádasdy-kincstárba került, akkor ez a lehetséges fejlemény logikus magyarázatot adhat a további, egyelőre nyitott kérdésekre. így ugyanis elképzelhetőnek látszik, hogy 1671 után - Nádasdy Ferenc gróf konfiskált kincseivel együtt - a bécsi Hofburgba, majd onnan utóbb, vélhetően az 1680-as évek elején, feltehetőleg az akkori uralkodó, I. Lipót adományaként Esterházy Pál fraknói kincstárába jutott. Mindezekre a kérdésekre további, módszeres kutatások fognak, remélhetőleg, választ adni. Sz. A. PULSZKY-RADISICS 1884, III. terem, XV. szekrény, 1. sz; PULSZKY KÁROLY-RADISICS JENŐ: AZ ötvösség remekei a Magyar Történeti Otvösmű-kiállításon. Budapest é. n. [1885], 1,149-150; II, 29-30; LAYER KÁROLY: AZ Országos Magyar Iparművészeti Múzeum gyűjteményeinek leíró lajstroma műtörténeti magyarázatokkal. Budapest 1927, 51; Budapest 1988b, 317. sz. (korábbi irodalommal); Ékszerek, érmek, rendjelek. Válogatás az Esterházy-gyűjteményből. (Iparművészeti Múzeum, Budapest) Szerk. PANDÚR ILDIKÓ-SZILÁGYI ANDRÁS. Budapest 1994, 43. sz; SZIKSZAY BÉLA: Ötvösművek, címerek és legendák az Esterházy-gyűjteményből. ME 47 (1998) 229-235. III-10. Érmes tálka 16. század második fele Magyarország (Erdély?) Aranyozott ezüst, trébelt, befoglalt öntvényekkel díszített; átmérője 15,9 cm, magassága 3,3 cm Az Esterházy-gyűjteményből Budapest, Iparművészeti Múzeum, Ötvösosztály, ltsz.: E 63.9 A kerek öblös tálka azt a tárgytípust képviseli, amely „pogány pénzes" díszedény néven a reneszánsz korban alakult ki, és vált ismertté az európai iparművészetben. Olyan ötvöstárgyak tartoznak ide, amelyek edénytestét befoglalt (forrasztással rögzített) antik érmek, pénzek, illetve ezek újkori öntött másolatai díszítik. Az itt bemutatásra kerülő darab az utóbbi megoldást példázza, minthogy széles, hajlított peremén különböző - a római császárkorból származó - érmek reneszánsz kori utánöntései jelennek meg. Ezek, koncentrikus köröket alkotva, két sorban helyezkednek el - kívül a nagyobb méretű tetradrachmák, belül a kisebb átmérőjű dénárok, ez utóbbiak többsége egy-egy római imperátor képmásával -, előoldaluk a tál belsejét, hátoldaluk az edénytest külső oldalát díszíti. A műtárgy azáltal válik egyedülállóan ritka alkotássá, hogy középső kerek mezőjében (régi szóhasználat szerint: „köldökében") egy szakrális témájú reneszánsz kori ornamens: egy Krisztus-fejet - hátoldalán IHS monogramot - ábrázoló, úgynevezett Salvator-érem egykorú öntött másolata látható. A tál füle, amely patkó alakú, félköríves, forrasztott tagozatként illeszkedik az edénytest pereméhez, háromalakos, domborműves jelenetet ábrázol, meglehetősen „elrajzolt", gyatra kivitelben. Két, páncélba öltözött, szakállas férfi küzdelmének végkifejletét - egyikük épp a kegyelemdöfést adja meg a védtelenül előtte heverő, sisak nélkül ábrázolt harcosnak - ruhátlan felsőtesttel
