Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)
KATALÓGUS - II. Szent királyok - királyi szentek - III. Az ókor hagyatéka
Mátyás - Bonfini szerint - egész életében mintaképének tekintett. A két dombormű sokat vitatott mesterkérdése máig nem jutott nyugvópontra. A hazai reneszánsz művészet legnagyobb kutatója, Balogh Jolán nem adott nevet alkotójának. A korábbi Gian Cristoforo Romano-attribúciónak is vannak hívei (Jan Bialostocki, Thomas DaCosta Kaufmann), a legújabb kutatás pedig (Johannes Roll, Varga Lívia [1999-ben Budapesten tartott előadásában, illetve sajtó alatt lévő tanulmányában], Eisler János) visszatért a múlt század végén már fölvetődött, és azóta is időről időre kísértő Giovanni Dalmata-attribúcióhoz. Magam ma még nem látom okát, hogy lényegesen eltérjünk Balogh Jolán óvatos álláspontjától, s ódzkodnék attól, hogy fenntartás nélkül Dalmatának tulajdonítsam e domborműveket. Szobrászuk hűvös, kicsit lélektelen stílusa, a lesimított, neutrális formák eleganciája nem illik Dalmata nyugtalan, expresszív egyéniségéhez, különösen nem a II. Pál pápa síremlékének - Dalmata egyetlen szignált római művének - részleteihez. Annak ellenére, hogy ma ez a két szobor a legismertebb, számtalanszor reprodukált ábrázolása az uralkodópárnak, alkotójukról és megrendelésük körülményeiről hipotéziseken kívül nincs egyebünk. Sorsuk viszont egészen különleges. A történet eleje sajnos ma még homályba vész. A 16. század utolsó harmadában bukkantak fel Magyarországon, annak is északkeleti vidékén. 1571-ben Bornemissza Gergely szepesi prépost (és címzetes csanádi püspök), a Szepesi Kamara első elnöke (1567-1571) tulajdonában voltak. Hozzá Bélay Imre pálos vikáriustól kerültek, annak halála után. Hogy Bélayhoz hogyan jutottak, nem tudjuk. Őt 1567-1570 között említik források (Sajó)lád, Patak és Újhely vikáriusaként, különböző - miskolci, gönci - pálos javak bérbeadása és eladása kapcsán; Enyingi Török Ferenc, Panka Péter (az ónodi vár prefektusa) voltak az üzletfelei, de 1570-ben Mihály generális priorral és Varasdi Lukács elefánti priorral együtt részt vett egy nagyobb ügyletben, amikor Forgách Simonnal és Imrével került kapcsolatba (DAP I, 73, 75, 77, 173-175; DAP II, 101-102). Bélay nem töltötte minden idejét Kelet-Magyarországon; mindazonáltal nem tűnik fel képtelenségnek - amint ezt már korábban feltételezték (KOMÁROMY 1962, 13-14) -, hogy a domborművek a diósgyőri (királynői) várból kerültek volna a közeli Sajóládra. Bélay 1570-ben vagy a következő év elején halhatott meg. 1571. augusztus 20-án Miksa király magához kérette a két domborművet Bornemissza Gergelytől Bécsbe, ahová 1572. február 28-án a Liptó megyei Hibbéről (!) útnak is indították őket. Március 14-én kelt Miksa köszönőlevele, s ettől az időtől fogva a császári gyűjteményekhez tartoztak. A hazai történeti kutatás a 19. század közepén fedezte fel a domborműveket. 1933-ban azután a velencei egyezmény Magyarországnak juttatta, s így vehette át őket a Szépművészeti Múzeum. Átvételük jelképerejű volt, s ittlétük sem volt más: nem időztek sokáig a múzeumban. 1936 és 1944 között a budai királyi palota Corvin-termét díszítették. Közszereplésük - kisebb-nagyobb megszakításokkal - azóta tart, hogy visszatértek Magyarországra. 1967-től a Budapesti Történeti Múzeum gótikus nagytermében voltak láthatók, majd a gótikus szoboregyüttes kiállítását követően a reneszánsz teremben; 1985-től pedig a Magyar Nemzeti Galéria reneszánsz kőtárában. „Hazatérésük" óta legtöbb idejüket eddig több mint negyven évet - a budai várban töltötték. M. Á. BALOGH 1940, 443, 468-173, 542, 547; BALOGH 1966,1, 288-291, II, 403-404. kép; GEREVICH 1967,131; BALOGH, IOLÁN: Katalog der ausländischen Bildwerke des Museums der Bildenden Künste in Budapest. VI-XVIII. Jahrhundert, I—II. Budapest 1975, Nr. 125-126; BIALOSTOCKI, JAN: The Art of the Renaissance in Eastern Europe. Hungary-Bohemia-Poland. Oxford 1976, 7-8, Fig. 6-7; Schallaburg 1982, Kat.-Nr. 84-85; ROLL, JOHANNES: Giovanni Dalmata. Worms 1994 (Römische Studien der Bibliotheca Hertziana, 10), 130-132, Abb. 139-140; DACOSTA KAUFMANN, THOMAS: Court, Cloister and City. The Art and Culture of Central Europe 1450-1800. London 1995, 44-45; Bruxelles 1999, No. 51-52. (EISLER, JÁNOS) III-2. Mátyás király arcképe 16. század első negyede Észak-olasz mester Papír (lenvászonra húzva), olaj; 49,5 * 39,5 cm Olasz magántulajdonból vásárolta Lord Rothermere, és Horthy Miklósnak ajándékozta 1930. március 5-én, kormányzóságának tízéves jubileumára. A kép a budai várpalota Corvin-termét díszítette 1949-ben került jelenlegi őrzési helyére. Budapest, Szépművészeti Múzeum, Régi Képtár, ltsz.: 9714 Mélybarna alapból válik ki a király balra forduló profilportréja. Vállig érő, sötét haján vékony, apró virágokkal díszített koszorú ékeskedik, az arc körvonala élesen rajzolódik ki a barna háttér előtt. Zöldes színű köpenyére szürke prémgallér borul. Az arckép formái laposak, szinte geometrikusán lecsupaszítottak, főleg az arc modellálása merev és sematikus. A kép - annak ellenére, hogy nem különösebben kvalitásos mű - nagy karriert futott be a század középső harmadában Magyarországon. Balogh Jolántól a király ikonográfiájában kiemelkedő szerepet kapott: ez lett a comói Musaeum Jovianum eltűnt Mátyás-portréjának egyik legjelentősebb másolata. Fontosságát csak fokozta az, hogy a hajdani comói képet Mantegna művének tartotta a kutatás, s ebben a szárazon festett műben a nagy mantovai mester stílusának hatását is föl lehetett ismerni végre. Pigler Andor is a comói kép után készült, közvetett másolatnak tartotta. A festményt a budai várpalota Corvin-termében őrizték. Ajándékozásakor rögtön emblematikus tárgy lett belőle: az 1930. július l-jén kibocsátott (és 1946. május 6-ig forgalomba lévő) százpengős bankjegy Mátyáspotréját róla vették. (A bankót Jaschik Álmos tervezte: RÁDÓCZY GYULA: A legújabb kori magyar pénzek [1892-1981 ].
