Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - II. Szent királyok - királyi szentek

11-19. Szent Márton - oltárszárny töredéke 1490 körül Fenyőfa, tempera; 88 * 91 cm Jankovich Miklós ajándékozta 1836-ban a Nemzeti Múzeumnak. 1939-ben a Szépművészeti Múzeum tulajdonába, onnan 1973-ban a Magyar Nemzeti Galériába került. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, Régi Magyar Gyűjtemény, ltsz.: 179 A kétoldalán festett tábla egy szárnyasoltár kívül és belül egyaránt festményekkel díszített mozgószárnyának része volt. A tábla díszesebb, aranyozott hátterű, Szent Márton legendájának egy történetét elbeszélő képe a feltehetően az ő tiszteletére szentelt oltár mozgószárnyának belső oldalán, míg a Töviskoronázás a külsőn volt látható. Az epikus részletességgel ábrázolt történetben a fiatal Szent Márton, midőn a római hadsereg lovasságánál teljesített szolgálatot, a galliai civitas Ambiani (a későbbi Amiens) felé menet egy alamizsnát kérő, ruhátlan koldussal találkozott. Mivel az ifjúnak ekkor már katonaruháján és fegyverein kívül semmi egyebe nem volt, a köpenyét hasította ketté, és annak egyik felét ajándékozta oda. A következő éjszaka Krisztus jelent meg álmában; így értette meg, hogy a koldus képében a Megváltóval találkozott. Szent Márton a korai középkortól kezdve Európa egyik legközkedveltebb szentje volt. A Meroving-uralkodók patrónusukként tisztelték, és ő lett a Karoling-dinasztia védőszentje is. Sírja a leglátogatottabb zarándokhelyek közé tartozott. Nagy Károly 791. évi hadjárata idején - seregét kitérővel tudatosan arra vezetve - a szent szülőhelyét, a pannóniai Savaria városát is felkereste. Pedig a későbbi tours-i (Caesarodunum vagy Urbs Turonum) püspök élete nagy részét szülőföldjétől távol töltötte. Apja akaratának engedelmeskedve egy Julianus császár parancsnoksága alatt álló lovasegységben teljesített szolgálatot, majd az amiens-i események után megkeresztelkedett, és elbocsátását kérte az uralkodótól. Ezt követően csak egyszer töltött rövidebb időt Savariában: itt élő szüleit igyekezett keresztény hitre téríteni. A város ariánus papsága azonban Mártont megvesszőztette és elűzte, aki ezt követően soha nem tért vissza Pannónia földjére (TÓTH ENDRE: Savaria az ókorban. In: KissTÓTH-ZÁGORHIDI CZIGÁNY 1998, 65-67). A szentek középkori tiszteletének központja sohasem a születési hely körül bontakozott ki. Savaria Szent Márton szülőhelyeként mégis az egész középkorban ismert volt. Ennek hátterében nagy valószínűséggel itt sem az egyház által szervezett hivatalos kultusz, hanem inkább a Karoling-kortól biztosan megszakítatlan, de talán a késő császárkorig visszavezethető, lényegében külső beavatkozás nélkül fennmaradt helyi hagyomány állt. Kitűnő bizonyítékai ennek az ókori városnév folyamatos használata, az ókeresztény temetőnek a legújabb korig való működése, s a Karoling-kori, majd 11-12. századi Szent Márton-templom és a legendás tiszteletben tartott kút máig tartó folytonossága (TÓTH E. 1998, 224229). Szent Márton kultuszának magyarországi meghonosodásában azonban nem e hagyománynak volt elsőrendű szerepe. A kultusz elindulásához döntő lökést az adott, hogy Sankt Gallen-i Brúnó, az ország első hittérítő püspöke - akit I. Ottó császár 972-ben Géza fejedelem kérésére küldött Magyarországra -, a Szent Márton tiszteletére szentelt mainzi egyház főhatósága alá tartozott. Szent Márton - mint a mainzi udvari kápolna szentje - kiemelkedő tiszteletnek örvendett a szász dinasztiában is, amelyből Gizella királyné származott. így érthető, hogy a tours-i püspök kultusza már Géza fejedelem idején meghonosodott az országban. Tiszteletének 11. századi országos elterjedésében a bencés rendnek minden bizonnyal nagy szerepe volt. A bencések első magyarországi kolostorukat, a pannonhalmit a rendalapító Szent Benedek nyomán és István király ösztönzésére neki szentelték. Az épülő apátság templomának oltárára István király Willigis mainzi érsektől kapott Szent Márton ereklyéiből egy darabkát (GYÖRFFY GYÖRGY: István király és műve. Budapest 1977, 74, 180). A kolostor alapításával kapcsolatban a Szent István-legendák is megemlékeznek Szent Márton Magyarország javát szolgáló oltalmáról. A Nagyobb legenda szavai szerint: „Pannónia dicsőségére ott született a boldog Márton főpap, s az ő érdemeinek oltalmában aratott győzelmet ellenségein a Krisztushoz hü király [Szent István]" (ebben az összefüggésben idézi: TÓTH E. 1998, 229). A pogányok elleni küzdelembe pedig István Szent Márton képével díszített zászlókkal vonult (KIRÁLY ILONA: Szent Márton magyar király legendája. Budapest 1929 [Bibliothèque de l'Institut Français à l'Université de Budapest, 8], 75). Az 1092-ben, László király uralkodása alatt tartott szabolcsi zsinat a szent november 11-i ünnepéhez háromnapos vigíliát rendelt, az ünnep rangjának ez a megemelése már egyértelműen az ország védőszentjének tekintett Mártonnak szólt (MADAS 1999, 349: „ut vigilie celebrentur... très dies ad festivitatem sancti Martini, quod patrónus esset Hungarie"). A pannóniai származású szent tiszteletét az Anjouk is felkarolták. A kultusz további terjesztése volt a célja a budai kápolnaalapításnak és a hatvani templomépítésnek is, mely számára Erzsébet királyné 1349-ben búcsút kért a Szentszéktől (KLANICZAY 2000, 285). Zsigmond király pedig egy 1427ben kelt oklevelében (TÓTH-ZÁGORHIDI CZIGÁNY 1994,11, 217. sz), melyben a brassói Szűz Mária-templom Szent Márton-kápolnája számára tett misealapítványát erősítette meg, a püspököt „regni nostri patroni specialissimi"-nek nevezi. A szöveg a főpapság véleményét is híven tükrözi, hiszen az oklevelet a zágrábi püspök fogalmazta. Szent Márton magyarországi tisztelete középkori táblaképünk ikonográfiájára nem volt hatással. Az ott bemutatott történet a szent egész további életét meghatározó, e világi tevékenységét a legjobban jellemző, szinte emblematikus értékű legendarészlet, mely a szent európai tiszteletének összefoglalásaként értelmezhető. A fehér lovon ülő, szürkéskék bélésű piros köpenyt, arany -