Mikó Árpád – Sinkó Katalin szerk.: Történelem-Kép, Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3)

KATALÓGUS - II. Szent királyok - királyi szentek

lástok vékony anyagának visszaadása: még a szegélytől távolodva is alig fél centiméter a vastagságuk. Ennek a bravúrnak persze megvan a maga hátrányos következménye; a figurák számos kiálló részlete letört, megsemmisült, így például hiányzik Szent István jobb és Szent László mindkét keze, továbbá a két korona. Istváné újkori pótlás, ez abból is látszik, hogy az abroncsból hét liliom emelkedik ki, míg a középkori megoldások kivétel nélkül ragaszkodtak a nyolcas számhoz. (A koronák hiánya miatt a királyszobrok eredeti magasságát csak becsülni tudjuk.) István országalmája jól láthatóan két félből tevődik össze, az a dombocska, amelyiken László áll, még több részből. Az utóbbi eset alaposabb vizsgálatot érdemel, biztos, hogy nem minden darabja középkori. Az a talapzat, amelyen István áll, feltűnően aprólékosabban van megmunkálva, barázdákkal ellátva. A festésnek és az alapozásnak bőségesen maradtak nyomai, ezekből világosan felismerhető, hogy vászonapplikációt csak a paláston alkalmaztak. A palástok egykori szépségét hatásosan fokozhatta, hogy szegélyük külső oldalára fából készült gyöngyöket illesztettek, amelyeket utólag erőteljes színnel megfestettek, hogy drágakövek hatását keltsék. Néhány, kb. két mm átmérőjű golyócska ma is a helyén van - festék már nem látszik rajtuk -, mások emlékét kis lyukak őrzik. Természetesen éppen a szegély mutat gyakran törésnyomokat, például László jobb karja alatt. A festékmaradványok alapján fel tudjuk idézni a figurák színhatásának alapvető akkordjait: a palást kívül arany, belül kék színű volt, a páncél ezüst, ez a bekövetkezett oxidáció következtében többfélére színeződött. A föld-dombocskát mindkét esetben zöldre festették. A figurák rendkívül karcsúak - ez eleganciájuk fő forrása -, a fej és a test rajtuk tapasztalható aránya ritka az 1500 körüli időszakban. Ehhez a karcsúsághoz illik szokatlan laposságuk is; az oltárszekrényszobrok döntő többségével szemben nem olyan fatörzsek, amelyeket körben szinte teljesen kifaragnak, s a hátát utólag kivájják, sőt kiüregelik, hanem olyanok, amelyeknek hátoldalát egyszerűen bárdcsapásokkal elvékonyították, hogy elhárítsák a megvetemedés veszélyét. Bár egyszerűen a hátfalhoz illesztett domborműveknek mondhatjuk őket, az oltárszekrény mélyén, az arany és ezüst ragyogásában ez nyilván nem tűnt fel a nézőknek. A figurák jelenlegi elrendezése minden bizonnyal megfelel az eredetinek, nem lehet véletlen, hogy a külső részek nyugalmával ellentétben belül intenzív, felfokozott mozgalmasságot érzünk. Itt egykor nyilván egy Madonna-szobor állt, az ő megjelenését kívánta előkészíteni az egyik palást jobb, illetve a másik bal oldalának feltűnően dinamikusabb hullámzása. A mennyei királynő méltóságát pedig jól emelte, hogy udvartartása koronás főkből áll. Talán nem megalapozatlan az a feltételezés, hogy a középen elhelyezett Madonna ránk is maradt, mégpedig a már régóta ugyanettől a mestertől származtatott svábfalvi (Svábovce) Mária a Gyermekkel-szoborban, amelyet a pozsonyi Slovenská národná galéria őriz. (RADOCSAY 1967, 109-110, 210, 211. kép; GLATZ 1983, c. 53; GLATZ 1995, 20, Kat.-Nr. 54, Abb. 28. Glatz egyébként új attribúciókkal növeli a mester munkásságát, sőt hatáskörének Kis-Lengyelországra való kiterjesztésével is megpróbálkozik, műhelyének székhelyét pedig feltételesen Szepeshelyre [Spisská Kapitula] lokalizálja. Bár ezt semmiféle konkrét adat nem cáfolja, de a neki tulajdonított szobrok lelőhelyének elhelyezkedése nem is bizonyítja, és a kor szokásait ismerve egy évtizednél hosszabban tevékeny szobrászműhelyt mégis inkább egy nagyobb városban kellene keresnünk.)